Papinapló 24. – Digitális tanítás Papáról Papira, blogról blogra

Nagy volt boldogság az egyik reggel, sőt, Virág picit sikoltott is örömében, mert belefért a kedvenc farmerjába. A különféle babás-mamás edzéssel és rengeteg sétálással az volt a terv, hogy mire Baba úr hathónapos lesz, fel tudja húzni a szeretett nadrágot. De a tervek arra jók, hogy idő előtt, akár a kitűzött cél előtt egy hónappal megvalósuljanak.

Új szokása is van Virunak: napközben, a legváratlanabb pillanatokban küld egy éppen akkor készült képet Mimóról. Ezzel a legfárasztóbb napon is ki tud zökkenteni, és megmosolyogtat. Lehet, hogy sok év múlva a mostani technológia elavult lesz, de ilyenkor azért nagyon örülök, hogy nem tíz-tizenöt évvel korábban vagyunk, amikor a mobilfónia, meg a digitális képek készítése és továbbítása még sokkal nehézkesebb volt. 

A héten megtaláltam Papa elveszettnek hitt, kétezres évek elejei blogját, amikor az öcsém volt annyi idős, mint most a fiam. Nagy kincs, hogy megmaradt, és most, hogy ő már nincs, így mesélheti el a fontos dolgokat. Például, hogy Fülöpke hogyan sírt és mit csináltak vele, amikor jött a foga. Ez nálunk is téma mostanában, mert Mimzi két marokkal nyammogja önmagát, meg mindent, ami a kezébe kerül. A védőnéni ezért megnézte és kitapogatta, hogy bizony be van durranva az ínye. Ez persze nem azt jelenti, hogy holnap ki akar majd bukkanni az első fogacska, de valami készül, az biztos. 

Egy – legalábbis számunkra – kedvesen vicces eset is történt. Prüntyőke az ágyunkban aludt el, és sikerült úgy fordulnia, hogy minden szempontból beterítse a lehető legnagyobb rendelkezésére álló teret. Felkelteni nem akartuk, ezért az ágyon keresztbe feküdtünk le, úgy, hogy lelógtam jócskán. Bosszankodhattunk volna ezen, de annyira cuki volt, hogy inkább boldogok voltunk, hogy így alakult.