Papinapló 2. – De mikor már?
A legtöbb helyen szép dolgokat írnak a terhességről, de muszáj leírnom az árnyoldalát is. Például maga a szó. Hiába ezt mondjuk, mindig van, aki kijavít: az nem terhes, hanem áldott állapotú vagy várandós. Megértem, hogy a szó nem feltétlenül pozitív, de a feleségem azt mondta, hogy márpedig igenis terhes neki a lábvizesedés, a teste drasztikus megváltozása, vagy éppen a leghülyébb időpontokban rátörő rosszullét. Nem fogok vitatkozni vele, megértem, hogy így érez.
Az elmúlt kilenc hónap élményei alapján úgy tűnik, mégis a várakozás a legrosszabb az egészben. Az, hogy ijedten fekszünk le esténként aludni, hisz már a doki sem tud jósolni. Azt mondja, bármikor, tehát akár holnap, de lehet, hogy csak a jövő hét végén születik Mimó. Így nehéz ellazulni. Illetve pontosítok: ez nekem, mint papinak a legrosszabb. Virunak csak az egyik a rosszak közül. Például amikor mondta, hogy őrjítően fáj a dereka, szaladtam haza lóbalzsamozni, hogy enyhüljön a fájdalom. Valami hasznom kell, hogy nekem is legyen. Amióta kiderült, hogy gyerekünk lesz, minden hónapban – legutóbb a 38. hét elején – megkérdezte: „Az oké, hogy azt olvastam, hogy ez lesz életem legszebb kilenc hónapja. De mikor kezdődik már el a legszebb rész?” Szóval lehet a pasiknak nagy a szájuk, de az igazság az, hogy amin a nők végigmennek, az messze a legnagyobb dolog, amit ember tehet. És a szülésig még el sem jutottunk. De persze mindemellett mindketten szülőmámorban élünk hónapok óta. Szóval Karma úr kárpótol, csak kicsit túltolja.
Kérdezték páran, miért pont a Papinaplót választottam címnek a bloghoz. Ehhez érteni kell a családom, és akkor tiszta lesz. Nálunk, a generációm papának szólítja az apákat. Így hívja a nevelőapámat a húgom, így hívják az unokatesóim a nagybátyámat és mi, a tesóimmal is így hívjuk Papát. Az ő esetében már névként használható a kifejezés, mert nem csak mi, hanem nagyon sokan, ismeretlenek is így hívják. Éppen emiatt akartam valami újat, de azért nem túl különbözőt. Az „apu”, az „apa”, az „édesapa” (na jó, azért az vicces lenne, ha így hívna Mimó) és a „fater” valahogy nem én vagyok. A „papi” meg már nagyon régóta szavajárásunk néhány barátommal. Ideje komolyan használni. Persze úgyis Mimó dönt majd.
Nagyon fura úgy írni Papáról, hogy nem tudom, melyik a helyes: a hívjuk vagy a hívtuk. Január elsején azt írta a blogjába: „Végül is hatalmas siker, hogy 2015-ben vagyok. Most úgy áprilisig kell eléldegélnem, mert addigra születik két jövevény. Az öcsém unokája hamarost, az enyém is márciusra.” Az unokatesóm lányát, Lara Borit, és a fiam, Samu Boriszt (Mimót) várta nagyon. Annyi – ahogy ő hívta – bátorságpróba után ez az egy nem sikerült neki. De attól még nem hívtuk, hanem hívjuk, hisz most is Papa a neve.
gumikrumpli, 2015. március 02.
Babanet hozzászólások(1 hozzászólás)