Mindenki nyugodjon meg… Előbb-utóbb minden férj apává érik!
Anyává válni néha csak egy pillanat: van, aki abban a másodpercben, hogy meglátja a pozitív tesztet, azzá válik, mások a terhesség bizonyos szintjén, míg megint mások attól a perctől kezdve, hogy kisbabájukat a kezükben tartják. Az apukák esetében viszont olykor el kell telnie egy kis időnek, mire átérzik; mire felnőnek az új szerepkörhöz.
Az én férjemnek egy bő félév kellett, mire megszokta ezt az „új felállást”, és ennél még jóval hosszabb idő, mire teljesen komfortosan is mozgott a gyerkőcünk körül – odáig inkább mindig csak aktív figyelemmel kísérte, ahogy én hordozom/pelenkázom/fürdetem a picit. Persze készséggel vitte ki a pelust vagy engedte meg a fürdővizet és pakolt el utánunk, de mintha félt volna a gyerekhez érni és ellátni Őt. És a sok „Mit segíthetek, mit csináljak?” kérdése után természetes, hogy bűntudata is volt, hogy ő csak ott áll és „bénázik” – pedig nagyon akart segíteni, csak épp nem tudta, hogyan.
Jó lett volna, ha valaki elmondja nekem, hogy ne vegyem ezt magamra, ez teljesen normális! Ma már tudom, hogy ez nem azt jelenti, hogy nem szereti/szerette a kislányunkat, csupán azt, hogy a Benne feltóduló hatalmas érzelmekkel (mégis csak a világ egyik legnagyobb csodája egy új élet dédelgetése, nevelése) nem tud hirtelen mit kezdeni. Nem benne növekedett ez a csöppség 9 hónapon át, nem Ő érezte annak minden moccanását, nem Ő tolta ki magából – noha végig velem volt; végig kísért az úton.
Sosem gondoltam volna, de a férfiak is gyakran szenvednek a szülés utáni depresszióban; nem csak, mi nők. Persze mindezek ellenére nagyon jól palástolják félelmeiket, aggályaikat, kételyeiket és úgy tesznek, mintha remekül értenének mindenhez és minden flottul zajlana a gyerekszobában – sokan az Istennek se vallanák be, hogy be vannak tojva (többek között ezért a tartásért is imádjuk őket!).
A legfrissebb kutatások szerint az újdonsült apukák majd’ egynegyede éli meg ezt a jelenséget, amit az is nehezít, hogy a társadalom számára még nagyobb tabu a témakör, mint az anyák baby blues-a.
Én kevésbé tudtam enyhíteni a helyzetén, inkább csak megtanultam jól kezelni és mindig nyitott fülekkel rendelkezésére állni, ha beszélni szeretett volna róla, de az rengeteget lendített a dolgokon, hogy a barátai közül is egyre többnek született gyermeke.
Ahogy tehettem, küldtem, hogy legyen velük, beszélgessen, sörözzön, vagy csináljon bármit a társaságukban, mert tudtam, hogy olyankor bizony nem csak kiereszti a fáradt gőzt, de még náluk is előkerül egy-egy kakis pelusos téma, vagy egy majdnem katasztrófába fulladt baba-felvevős sztori (tisztán emlékszem, én is mennyiszer rettegtem, hogy nehogy leessen, lemásszon, kicsússzon, kiessen, megsértse magát a kislányunk!).
Hanna ma már 7 éves. Visszagondolva az első 2-3 évre, bizony nem volt könnyű, de együtt, egységben, szeretetben, türelemmel, elfogadással megoldottuk ezt is. És a férjemből igazi Apa lett. Nagybetűs Apa!
Panna, 2017. november 23.
