Egy otthonülő apa vallomásai

Ha otthon maradó szülőkre gondolunk, szinte mindig az anya jut eszünkbe. De van olyan helyzet, amikor az apa marad otthon a babával. 

“Sok kérdés merül fel azzal kapcsolatban, hogy mit tesz a polgármester. Szóljunk Áronnak, hogy járjon a végére a dolognak.”

Sok napom így kezdődött, amikor oknyomozó riporter voltam a szülővárosomban működő televíziós csatornánál – nyomokat kerestem, forrásokkal beszéltem, embereket vontam felelősségre. Több mint egy évtizede ezt csinálom, és őszintén szólva ez az egyetlen dolog, amihez igazán értek. Nemrég azonban úgy döntöttem, hogy mindent hátrahagyok, és teljes munkaidőben otthon maradok az 1 éves kislányunkkal. 

Tudtam, hogy nehéz lesz. Még nehezebb, mint gondoltam. De ez a legjobb munkám, ami valaha is volt. Vannak éjszakák, amikor azon tűnődve fekszem le, hogy nem rontom-e el a gyerekemet.  Feltételezem, hogy ez természetes, de még új vagyok ebben. Be kell vallanom néhány dolgot:

A TV a mi ismerősünk.

A kislányom általában reggel 7 óra körül ébreszt minket. Ez lehet a legnagyobb kihívást jelentő időszak a vele való foglalkozás során. Amikor dührohamot kap, igyekszem játékokkal, könyvekkel vagy étellel elterelni a figyelmét. Néha egy kis idő a tévé is megteszi a hatását. Ritkán kapcsolom be, és csak akkor, amikor úgy érzem, hogy tényleg szükség van rá. A sok énekléssel teli műsorok nézése megnyugtatja őt. 

Néha segítségre van szükségem.

Önálló embernek tartom magam, nem vagyok jó abban, hogy segítséget kérjek másoktól. Most, hogy nem járulok hozzá anyagilag, mindent magam akarok csinálni a kislányom gondozása során, mintha ez lenne az új pozícióm igazolása. Tanulom azt, hogy nem baj, hogyha segítséget kérünk. A feleségem otthonról dolgozik, amikor ebédszünetet tart elviszi a kislányomat, hogy adjon nekem egy kis szusszanásnyi időt. A családtagjainak felajánlották, hogy elviszik a kislányunkat a parkba, vagy vigyáznak rá, hogy legyen egy kis időm magamra. Tudom, hogy nem mindenki olyan szerencsés, hogy vannak olyan emberek a közelében, akik segíteni tudnak. De ha igen,, élj a lehetőséggel!

A hajgumi “kemény”.

A hajam soha nem volt néhány centiméternél távolabb a fejbőrömtől. A cikk elolvasása több időt vesz igénybe, mint amennyit egész életemben a hajgumikról gondolkodtam. Nos, ez néhány hónappal ezelőtt megváltozott, amikor a kislányom haja a szemébe kezdett lógni. Szeretjük a haját copfba kötni, lett egy új kifejezés a szótáramban. Nem tartom magamat ügyetlennek, de a köröm nagyságú hajgumik szétzúzzák az önbizalmamat. A feleségem többszöri bemutatója csekély javulást eredményezett. Miféle otthonülő szülő küzd azzal, hogy a lánya haját lófarokba rakja? Például én.

A káromkodást most már nem nézik jó szemmel.

Minden szerkesztőségben, ahol dolgoztam, a káromkodás nem csak gyakori volt, de időnként kötelező is. 12 év után folyékonyan beszélem ezt a gusztustalan nyelvet. A kislányom körülbelül egy tucat szót ismer, és kezd minket utánozni. A minap elejtett egy játékot, és azt mondta, hogy "szar". Azóta nem mondta, de ez óvatosabbá tesz engem, hogy gondosan válogassam meg a szavaimat. Ez egy rossz szokás, amiről remélem, hogy a nem túl távoli jövőben sikerül leszoknom. Messze nem vagyok tökéletes, és megtanulom elfogadni, hogy az erőfeszítés megtétele az első lépés.

Belefáradtam a magyarázkodásba.

A feleségem egy sikeres marketing céget vezet, ami lehetővé tette számomra, hogy elszakadjak a karrieremtől, hogy felneveljem a lányunkat. Ezt generációk óta elvárják a nőktől (bizonyos esetekben még mindig).  A férfiaktól nem. Rendszeresen megkérdezik tőlem a családtagok, barátok, idegenek, hogy miért maradok otthon a kislányunkat nevelni.

Miért hagytad ott a karriered? Tényleg nincs semmi amin dolgozol? Ezekre a kérdésekre számítottam, ezért nem bosszantanak túlságosan. De az egyre gyakoribbá váló dolog elfogadásának hiánya még mindig meglep engem.

Amíg dolgoztam, a napom legjobb része az volt, amikor este fél hétkor hazaértem, és mosolyt láttam a kislányom arcán, amikor beléptem az ajtón. Miért ne akarnám ezt meghosszabítani?

Milyen valójában az átmenet a dolgozó apukából az otthonmaradó apukává?

Az első két hétben úgy éreztem, mintha megnyertem volna a lottót. Egész nap játszhatok a lányommal, és kapok két óra szünetet, amikor alszik. De miután a változás kezdeti újdonsága elmúlt, kezdett elkeserítő lenni. Az összes hisztivel, az összes büdös pelenkával neked kell foglalkoznod, és állandóan jelen kell lenned. Ráadásul nem lehet otthagyni ezt a munkát.

Hat hónappal ezelőtt, ha rossz napom volt, haza tudtam jönni egy teljesen más világba, és el tudtam felejteni, ami bántott. Ezek a világok most már egyek. A rutin megkönnyítette az átmenetet, és szerencsés vagyok, hogy van egy nagyon támogató feleségem, aki szintén fantasztikus anya. De mint minden munkában, itt is vannak jó és rossz napok.

Az otthonmaradó apák életének megítélése.

Sokkal több olyan emberrel találkozom, akik támogatják a családunk döntését, hogy otthon maradó apa vagyok, mint akik negatívan reagálnak rá. Az idegenek reakciója általában pozitív. A hozzám közelebb álló emberek reakciója vegyes. Senki sem elutasító vagy kritikus, de a döntés gyakran zavart és meglepetést vált ki. Különösen így van ez azoknál, akik az előző életemből ismernek. Úgy döntöttem, hogy otthagyok egy olyan állást, amely lehetőséget adott arra, hogy interjút készítsek a legsikeresebb vállalkozókkal azért, hogy megtaníthassam a 18 hónapos gyermekemnek, hogyan kell kötélhúzást játszani a 20 kilós kutyánkkal. Ezt nem mindenkinek könnyű megérteni, de az elfogadás általában nő egy kis magyarázat után.

A reggelek jelentik a legnagyobb kihívást.

Kétségtelenül a reggelek jelentik a legnagyobb kihívást. Hallom a történeteket az ismerőseimtől, hogy a gyerekeik kivétel nélkül minden éjszaka 12 órát alszanak. Lehet, hogy helyeslően mosolygok, miközben hallgatom, de belülről irigység és felháborodás tölt el. A kislányom a legjobb esetben is csak következetlenül alszik. Többféle módszerrel próbáltunk változtatni ezen, de a következetlenség megmaradt. Ahogyan valószínűleg ebből a kis szónoklatból is kiderül, nem vagyok egy reggeli ember. A feleségemmel megosztjuk a reggeleket, de megpróbálok egy-két plusz műszakot vállalni a héten, hogy segítsek. Így a hajnali 5 órai kezdés extra hosszú napot jelent. Ha ehhez még hozzájön néhány dühkitörés az alváshiány miatt, akkor apa ugyanolyan morcos lehet, mint egy kisgyerek.

Ez kemény munka.

Mindig is az volt a felfogás, hogy azért otthon maradni, hogy a gyerekkel foglalkozzunk, valahogy nem munka. Ez a nevetséges feltevés ma már sokkal kevésbé elterjedt, mint 10 vagy 20 évvel ezelőtt, de még mindig létezik. Bárcsak megértenék az emberek, hogy mennyi munka van az otthonmaradó szülők mindennapjaiban. Az étkezések megtervezése, a tevékenységek megtervezése, a ház körüli munkák elvégzése. Ha jól akarod csinálni ezt a szülői dolgot, mindez időt és bizonyos esetekben jelentős erőfeszítést igényel. 

Az értékeltség érzése alulértékelt.

Nem tudom eléggé hangsúlyozni, mennyire fontos, hogy erős támogató rendszerünk legyen. Bár nagyra értékelem, hogy van segítségem, amikor szükségem van rá, az érzelmi támogatás még fontosabb számomra. Rendszeresen beszélgetek a feleségemmel arról, hogyan érzem magam, és milyen kihívásokkal kell szembenéznem. Nem tud mindenre választ, és nem is várom el tőle. De ott van, hogy meghallgasson, és ez sokat számít. Ettől úgy érzem, hogy megbecsülnek és értékelik a munkámat. Akár a főnöködtől, akár a családodtól, mindig jó hallani a "jó munkát" szavakat. Ez sokat segíthet abban, hogy pozitívak maradjunk, amikor otthonülő apaként új karrierre váltunk. Találd meg a módját, hogy megkapd ezt az elismerést, mert legyünk őszinték, mi otthonmaradó apukák is megérdemeljük!