Az apává válás útja - a terhességi teszttől a szülőszobáig
Amikor megtudtam, hogy apa leszek két teljesen ellentétes gondolat harcolt egymással a fejemben. Az egyik az volt, hogy milyen reakciót illene ennek kiváltania belőlem. A másik pedig a valóság volt, ami csak helyenként fedte a romantikus filmek erről szóló jeleneteit...
Mindkettő intenzív és hihetetlenül erős érzelem.
Szerintem a gasztronómiában a kínaiak édes-savanyú mártása feleltethető meg annak, amit a férfi léleknek az apaság híre jelent. Nem mondanám, hogy nem ízletes, de elsőre meglepő - és nehéz kiigazodni azon kavalkádon, ami akkor ott belül történik.
Először is van egy hihetetlen öröm, ami mellé bekúszik némi félelem, bizonytalanság és az veszteség érzés, amit a felelőtlen ifjonti évek lezárásaként él meg az ember.
Olyan kérdések merülnek fel, amelyek létjogosultságát korábban a pasik zöme nem csak, hogy megkérdőjelezte, de egyenesen tagadta!
Mégis itt vannak:
- Volt hozzá jogom, hogy erre a világra hívjak egy életet?
- Képes leszek megadni neki mindazt, amire szüksége van?
- Anyagilag, érzelmileg, képes leszek támaszt nyújtani neki, amíg csak levegő van a tüdőmben?
- Tudok olyan apa lenni, akire gyermekként nekem is szükségem lett volna?
- Képes leszek önmagamat háttérbe szorítani, képes leszek őt szeretni?
- Egyáltalán, jó apa leszek?
- Meg amúgy is, mit kezdjek én egy babával? Láttam már sokat, csak fekszenek, gőgicsélnek, olykor büdösek, de egyébiránt semmire se jók...
És megannyi más ilyen butaság jár az ember fejében, miközben ül egy ágy sarkán és csak bámul és bámul a pozitív tesztre. Persze közben mosolyog bárgyú vigyorral és próbálja a kedvesének azt a reakciót mutatni, amit ő elvár. Nem ismerek olyan anyát, akinek jól esne egy olyan kérdés ebben a helyzetben, hogy:
Oké te anya leszel, de velem mint férfivel ezentúl mi lesz?
Aztán néhány perc múlva az emberben az összes ellenállás megszűnik.
Könnyek szöknek a szemébe, és rájön, hogy talán életében először ez a dolog nem róla szól. Ez nem egy új kocsi, nem egy fasza tetoválás, nem új csaj. Ez egy élet, egy új lélek, aki hozzátartozik.
Sír és nevet. Szerelmes lesz, szerelmesebb mint valaha. Átölel és óv. Tisztel és tisztelik.
Azt hiszem bibliai pillanatok ezek.
Persze ez sem tart örökké. Az ember képes látványosan haragudni a még meg sem született gyerekére, amiért bántja az anyját. Utálja a reggeli rosszulléteket, masszírozza a feldagadt lábakat, de közben ő kívülállóként szemléli az eseményeket. A párja átalakul, megasszonyosodik, kikerekedik. És az arca olyan gyönyörű lesz, amihez foghatót még a legnagyobb maszkmesterek sem képesek varázsolni világsztárokra sem.
Nehéz helyzet ez. Sok a vita, dolgoznak a hormonok, és az apa csak figyeli az eseményeket. Fel kell fogjon olyan dolgokat, amiket csak lát, de nem érez. És éreznie kell olyan dolgokat, amiket még csak nem is lát...
Aztán jön a legfélelmetesebb rész: a szülés.
Ilyenkor egy férfi átszellemül, mint bozótharcos a Tropicáriumban! Ellenséget lát szinte mindenkiben. Akiben nem azt, két csoportra osztja: az emberek, akik útban vannak, és emberek, akik méltóztatnak segíteni is végre! Az első halmaz felesleges terhe földanyánknak, a másik halmaz túl kevés emberből áll!
Egyszerre két ember sorsáért aggódik. Tehetetlen és kiszolgáltatott - borzasztó érzés ez. Amúgy, meg vagyok róla győződve, hogy nem én vagyok az egyetlen pasas, aki meg akart verni valakit a szülészeten...
Olyan lassan telik az idő, hogy közben rohan. Órákat ülünk a folyosón, de az mutató járása csak perceket mutat - mindeközben mi pedig minden percben szülünk! De nem foglalkozik velünk senki!
Nagyon szemét bagázs dolgozik itt...
Majd végre helyet kapunk. A nővérek kedvesek, a doki magabiztos. Csak az a kőkemény fickó az ágy szélénél akar elájulni.
Valójában a kismama - négy ujjnyira tágulva, két perces fájásokkal - is jobban van, mint a kedves apuka.
Az ember mindenkire úgy néz, mint amikor Garfield Lasagne-t kér: van abban a tekintetben minden, aminek jóérzésű ember képtelen ellenállni! Nyoma sincs a korábbi véleménynek:
Nem is szemetek dolgoznak itt, hanem angyalok!
Végül a csoda már gyorsan megvan - két fellocsolásnyi idő az egész. Ha megkérdezik a kismamát, hogy jól van-e, apuka válaszol:
Persze jól vagyok, csak egy kis vizet innék...
Aztán a kezébe adják a kölyköt és a férfi, aki bement a kórházba, átlényegül: onnantól ő egy sokkal menőbb valaki: Édesapa.
Homlokát a gyermeke homlokához teszi és ebben a percben megszületik egy olyan bizalmi kör, amibe soha senki sem léphet be kívülállóként. De még csak nem is értheti...
Nyitókép: iStockphoto
A cikk forrása: she.hu
Sanyii, 2017. augusztus 12.
