Szülés párkapcsolati válságban

Az utolsó hónapban volt egy visszatérő álmom, ami a szülésről szólt. Arról, hogy a szülésnél gond van, és ezért Zsolt elaltat. Pont időben, hogy megmentse a babát. És a baba egészségesen megszületik. Erős, gyönyörű baba. Ezt álmomban látom és tudom, bár altatásban vagyok. Nagyon megnyugtató és boldog érzés, ahogy látom a babát Apa kezében, mindenki boldogan mosolyog és tudom, hogy a baba végre biztonságban van. Ugyanezzel a megnyugtató érzéssel tudom, hogy én többet már nem fogok felébredni, többé nem fogok visszamenni a pokolba, letehetem a terhemet. Körülöttem kitör a pánik, hogy nem ébredek, de én boldog vagyok, a baba megvan és életképes. Teljesítem a kötelességem, most már elmehetek...
Nappal ez az álom már nem olyan szép, de hát egy gyereket már szültem. Egészséges vagyok és erős. Meg fogom szülni ezt a babát is. Igaz, hogy félig mesterségesen szülésindítással és a lelkem egy része erre rá fog menni, de megszülöm. Nem lesz gond...

A fájások túl vannak az elviselhetőség határán, a légzés az, ami előreviszi a perceket, a fájdalom nélkül eltöltött időszakok néhány másodpercesek. A valósággal nagyon távoli a kapcsolat, minden teret és időt a fájdalom tölt be. Érzem, ahogy a babával eggyé válva küzdünk egy célért, ami az ő születése. Érzem a fájdalmát, érzem a félelmét, érzem a küzdelmét és érzem a világegyetem egységét. Az ősi fájdalom, a születés fájdalma, amely az idők kezdetétől kíséri az emberiséget...
Valami nincs rendben. VALAMI NINCS RENDBEN! Érzem. Érzem! Berobban a valóság! A szülésznő ideges, Zsolt is ideges. A mindig nyugodt Zsolt is ideges. Mi történik? Mi a baj? Fájdalom. Nem tudok beszélni. Elönt a fájdalom. Iszonyatos fájdalom. Mindjárt széthasadok. Zsolt magyaráz, de nem értem. Könyékig bennem van, és kétségbeesetten küzd. Látom az arcát. Pusztító, széthasító fájdalom. Üvöltenék, ha tudnék, de ez már túl megy azon a határon, ahol egy ordítás segít.
És elönt a félelem, az elemi, ősi félelem, hogy baja lesz a babának. Szívhang. Lassú a szívhang. Úristen! 140 helyett csak 45–öt mutat a pulzusmérő. Zsolt küzd, de a pulzus nem akar emelkedni. Könyörgöm! Történjen már valami! Baja lesz!
Mennyi idő telt el? Mennyi idő telt el? Miért nem emelkedik a pulzus? Zsolt taktikát vált. Forgat. Már nem érzem a fájdalmat. A félelem mindent elsöpör. Még mindig nincs rendes szívhang....A szívhang emelkedik! Emelkedik! Már jó. Minden rendben. A feszültség enyhül.
A félelem alattomos gombóccá zsugorodik, de marad. A görcs már marad. A gyermekemért rettegés már marad. A fájdalom újra beköszön. Próbálom felvenni a ritmust, próbálok visszakerülni a szülés révületébe, ahonnan a valóság csak valamilyen homályos tejüvegen keresztül tud behatolni, de már nem tudok eggyé válni a világegyetemmel... Nem engedi a rettegés. Muszáj egy ablakot hagyni a valóságra.
Zsolt megígéri, hogy minden rendben lesz. A gyerek ráfeküdt a köldökzsinórra, ez okozta a galibát. A legjobb, amit tehetünk, hogy előrefele menekülünk, ezért felnyomja az oxitocint. Kérdeznék, de nem marad rá időm. Elborít a fájdalom. Néhány perc múlva látom, hogy Zsolt átöltözött... Basszus, ez egy műtős ruha! Zsolt műtős ruhában van. Nem tudok beszélni, csak kérdőn nézek. Ha a baba szívhangja még egyszer leesik, akkor császár lesz. Nem engedik megszülni. Altatás lesz. Nem lesz EDA-ra idő.
Hogy mi? Altatni? Hullámokban tör rám a pánik. Szétesem. Széthasít a fájdalom. A pánik elsöpör mindent. A szülés szétesik. Zsolt beszél hozzám. Próbál megnyugtatni. Nem ismeri az álmot. Nem érti, mi lehet a bajom. Mi az, hogy császár? Mi az, hogy még egyszer lelesik a szívhang? Nem szabad! Baja lesz! Akkor inkább most rögtön császár, csak ne legyen baja. Könyörgöm! A babám! Csak ne legyen baja!
Aztán valahonnan legbelülről elönt egy hideg nyugodtság. Eltölt az anyaság érzése, a gyermekemért küzdök és még nincs minden veszve. Olyan erőtartalékok kerülnek elő, amelyeknek a létezéséről soha nem tudtam, elűzik a pánikot egy távoli szegletbe, és fegyelmezetten végigcsinálom a szülést. Szó nincs beteljesülésről, vagy egyesülésről, vagy a nők ősi misztériumáról. A szervezetem és a lelkem fegyelmezett óraműként teszik a dolgukat. Behibernálva. Ezzel persze nem élhetem át a csodát, ami minden anyát megilletne, de elkerülhetem a széthullást, amitől szétesne az egész szülés, és elkerülhetetlenné válna a császármetszés...
Nem halnék bele az altatásba. Már tudom. Dolgom van kettő kis mazsolával a földön. Nem tehetem le a terheket és ez így van rendben... Aztán a hasamra teszik a kislányomat. A számomra legtökéletesebb babát a földön. Még lüktet a köldökzsinór. A baba nyugodt, nem sír. Rám néz a mindentudó, a világ összes bölcsességét magában hordozó tekintetével, megszűnik a hibernáció, elönt a mindent elsöprő szeretet és boldogság. Néhány pillanatra még együtt lélegzünk, egységet képezünk. Szerintünk minden tökéletes...
Sajnos, ezt mások nem így gondolják, ideje lenne tüdőről lélegezni, így óvatosan elszorítják a köldökzsinórt. Az első lélegzetvétel tüzes fájdalmától a baba felsír, a tökéletes pillanat elszáll. Ágica elkezdte önálló életét a földön. Elszakadt tőlem. Ez a világ rendje.

Van Neked is egy történeted? Írd meg nekünk!