Mielőtt megszülettél...

Az első terhességem császármetszéssel végződött. Akkor ezt nem fogtam fel túl tragikusan, főleg a 10 órás, eredménytelen vajúdás miatt.

Másodszor valami mást szerettem volna. Sosem voltam olyan „mindent megérzős” anyuka, aki tudja, melyik percben fogant a babája, az első naptól fogva ismeri, a kis cicus hol tartja kezét, lábát és a nap melyik szakában szopja a kisujját.

Így második terhességem idején újra keresgélni kezdtem, szülősuliba jártam, hátha ott megtanulható ez a fajta szoros kapcsolat a babával.

Végül rátaláltam Dr. Raffai Jenő babaanalízisről szóló cikkére, könyvére, telefonszámára, majd ő magára is.

Mindazt a boldogságot, amit a következő három hónapban átéltem, szívből kívánom mindenkinek és hirdetem is, mint egy messiás. Ezért szeretném megosztani ízelítőül az egyik óra „álomképeit”.

A 36. héttől kezdődően fel kell készíteni a babust a születésre. Ennek keretében három dologra kellett felhívnom a figyelmét:

    1.    Hamarosan elő fog bújni a kuckóból és megszületik.
    2.    Ez nem azért történik, mert Ő feleslegessé vált volna odabent
    3.    És nem is azért, mert valami rossz fát tett a tűzre.

A továbbiakban idézek a kislányom számára írt naplómból.

„Az óra elején próbáltam felvenni veled a kapcsolatot. Eleinte olyan gyorsan váltották egymást a képek, hogy nem is emlékeztem rájuk, de végül, mint mikor egy madár kiszabadul a kalitkából, elkezdtem repülni a világűr felé.

Átlépve minden határt és korlátot, a repülés sebessége hirtelen lelassult, mikor a sötét égbolton szikrázó milliónyi csillag közé értem.

Te drága, Te ott vártál már, az űrben lebegve.

Elmondtam neked belülről a három tudnivalót, amire szomorúan reagáltál. Nyújtottad felém a két kis csöpp kezed kétségbeesetten, mint aki nem akar elszakadni tőlem. A szívemben csordultig buggyanó szeretettel nem csak a kezedhez repültem, hanem mivel pici voltál, a tenyerembe vettelek, mint egy pihegő kismadarat.

Ahogy mondtam-mondtam közben vigasztalón a három fontos dolgot, a két összecsukott tenyerem fehér virágkehellyé vált, amiben Te, mint egy kicsi mag vagy csíra, ott lapultál alul.

Az volt a feladatod, hogy mikor a virágszirmok kibomlanak, szállj felfelé a légbe (=szülessél meg...). De Te csak kapaszkodtál a virágkehely alján, reszketve.

Én odatoltam egy tükröt és mutattam neked: nézd, milyen gyönyörű és tökéletes vagy (=nem tettél semmi rosszat), bár most csak egy pici csíra vagy, de benned él a virágzás egész csodája. Nézd csak meg, a két pici lábodból lesz majd a virágocska szára, a popsidon és a buksidon pedig már látszanak a hófehér kicsi szirmok, ne félj elmenni a kehelyből.

Te óvatosan kidugtad a fejecskédet, körbe néztél, én pedig odavarázsoltam neked a világűr kellős közepébe egy gyönyörű rétet. Hétágra sütött a nap, a rét tele volt olyan virágokkal, mint mi vagyunk, csipogtak a madarak, minden virág fölött egy méhecske zümmögött és a virágokból repültek ki a pici babák, virágszirom sapkában és szirom bugyiban (= nem vagy felesleges, ez a dolgok rendje mindenkinél).  Mindegyik baba felült egy méhecskére és boldogan röpködtek ide-oda, nagy kacagás közepette.

Így Te is nekibátorodtál, megpróbáltad és vígan repdestél a méhecskéden.

Közben az óra utolsó 5 percéhez értünk, mikor el kell búcsúznom Tőled.

Így hát eltűnt a rét körülöttünk, Te boldogan szálltál vissza a nagy virág békét adó alsó részére, a virágból ismét tenyér lett (=mert hát még csak gyakoroltuk a megszületést).

Nem tudtam a világűrben elbúcsúzni Tőled, bár a találkozás ott történt. A tenyeremet óvatosan összezártam, visszaszálltam a földre, egy olyan rétre, amit fennt láttunk, és mikor megérkeztem, széttártam a tenyerem. Te pedig, mint egy kismadár, elrepültél a nap felé.”

Csilla