Feltétel nélkül szeretni nehéz
Van egy szörnyű titok, amit a legtöbb szülő sosem ismerne be: olykor a hátuk közepére kívánják a gyereküket. Ez az érzés viszont olyannyira tabu, hogy sokan még saját maguknak sem vallják be. Végtére is a szülők dolga a feltétlen szeretet attól a perctől fogva, hogy megpillantották gyermeküket.
Időről időre ütköznek azonban a szülők és a gyerekek igényei, és nem lennénk emberek, ha olykor nem éreznénk szinte elviselhetetlennek az önfeláldozásunkat.
Mi okozza a sokkot? Ha az anyaságra gondolunk, sokszor azonnal a „Madonna gyermekével” kép ugrik be, amivel már nem csak karácsonyi képeslapokon, hanem a reklámokban és a mindennapi kultúra részeként is találkozhatunk. Mindig ugyanaz az üzenet: önfeláldozás, elfogadás, elhivatottság. Mégis, mielőtt szülővé válunk, minden arra sarkall minket, hogy bontakoztassuk ki képességeinket, tűzzünk ki célokat, és végtelen kitartással igyekezzünk ezeket megvalósítani. A legfőbb jutalom az önállóság és függetlenség, az életünk feletti uralom. Mindezt feladni száznyolcvan fokos fordulatot jelent, amit ráadásul a feltétlen szeretet jegyében kellene megtennünk. Pedig hát a szülőknek – és akármennyire megdöbbentő, de az anyáknak is – továbbra is vannak egyéni igényeik.
Hol keresd a megoldást: nincs azzal semmi gond, ha időnként elegünk van a gyerekünkből. Ettől még nem vagyunk rossz szülők. Sőt ez még akár segíthet is abban, hogy jobbá váljunk. Az érzések, melyeket elfojtunk, nem tűnnek el, hanem gyűlnek, és egyszer csak előtörnek – máshol, máskor. Nincs az az anya, aki könnyen ki tudja mondani: „Ma nagyon nehéz volt elviselnem a gyerekem.” Mert hát nem a gyerek hibája, hogy fáradtak, idegesek vagy dühösek vagyunk. A gyerek kicsi, ártatlan és szeretetre vágyik. Tehát sokkal egyszerűbb a férjünkre vetíteni a haragunkat, aki „nem ért meg minket” vagy „jól elvan a munkahelyén”. Hasonlóképpen, a férj sem mondhatja, hogy féltékeny, hisz miféle szörnyeteg az, aki neheztel a saját gyerekére? Ezért a feleségének címzi az ingerült félmondatokat vagy passzív-agresszív viselkedést mutat.
Elejét vehetjük ezeknek a rossz érzéseknek, ha beismerjük, hogy különbözőek az igényeink nekünk és a gyerekünknek és olyankor igenis nehéz áldozatokat hozni. Figyeljünk arra, hogy saját személyiségünk, saját vágyaink ne oldódjanak fel az anyaságban.
(Részletek Andrew. G. Marshall: Szeretlek, de miért én vagyok mindig az utolsó? c. könyvéből)
További információkért kattints a képre!
Mátyás Lara, 2014. szeptember 10.
