Várjuk a pocaklakót!

Arra viszont nem számítottam, hogy fizikailag kimerítő hét következik. Attól kezdve ugyanis, hogy a baba megfordult, mintha minden porcikám fájt volna. A medencém annyira sajgott, hogy néha a legegyszerűbb mozdulat is problémát okozott. A totyogóm emelgetését igyekeztem kerülni, ha kéredzkedett, hogy vegyem fel, próbáltam terelni a figyelmét, bár ezt a fiam annyira nem díjazta. Egyre többször vettem észre, hogy szinte kapkodok a levegő után. Az esték voltak a leghúzósabbak, a nap végére ugyanis annyira fájt a derekam, hogy csak totyogni tudtam, mint a pingvinek. Elég nehezen viseltem, hogy egyik pillanatról a másikra ennyire „terhes” lett az állapotom. Tisztában vagyok vele, hogy nincs két egyforma terhesség, de az elsőnél végig fitt voltam, még az utolsó napokban sem éreztem, hogy ennyire nehéz lenne a mozgás.

Szerencsére ez az állapot is múlékony volt, kerek egy hétig tartott. Aztán jött a fészekrakó ösztön, vagy valami hasonló, de mindenképpen egy energialöket. Nem tudnám megmondani, hogy azért, mert a fiam cukorbeteg lett pár hónappal ezelőtt, és azóta megváltozott az értékrendem, vagy azért, mert ez a második terhességem – gondolom a két vagy több gyerkőcös anyukák tudják a választ, de ezt a fészekrakó ösztönt most másképp éltem meg. Nem annyira arról szóltak a napok, hogy csillogjon-villogjon a lakás, hogy minden legyen a lehető legalaposabban kitakarítva. Inkább arra koncentráltam, hogy amit még el kell intézni, azt intézzük, amit még meg akartunk csinálni a baba előtt, azt csináljuk meg, és töltsünk minél több időt a fiunkkal. A dúlával is találkoztam, sokat beszélgettünk, egyeztettünk, aztán azzal búcsúztunk, hogy találkozunk, ha jön a baba. :)

Egyik délután kihasználtuk, hogy szépen süt a napocska, kimentünk a közeli parkba. A fiam próbálgatta élete első biciklijét, mi meg csináltunk végre pár kismamafotót. Ez is egy olyan dolog volt, amire régóta készültünk, de eddig még nem igazán volt rá alkalom. Elég nehéz összehangolni a fotózást egy totyogó napirendjével, a skót időjárásról már ne is beszéljek, de most végre összejött.

Egész héten tettünk-vettünk, lassan azért a nagytakarítás is meglett. Ekkor újabb meglepetéssel találtam szemben magam. A 39. terhességi hét utolsó napjaiban jártunk. Egyik délután a férjem épp készülődött munkába, mikor olyan erős fájdalom hasított belém, hogy felugrottam a székről. Pár pillanatig tartott az egész. Körülbelül húsz perccel később megint éreztem a fájdalmat. Nem gondoltam, hogy megindult a szülés, inkább csak nagyon erős jósló fájásra tippeltem. Olyan fáradtság jött rám, hogy le kellett pihennem kicsit. Elbóbiskoltam, de újabb összehúzódásra ébredtem. Rosszul éreztem magam, a fáradtság elemi erővel tört rám, de jöttek sorban a fájások is. A fiam nehezen viselte, hogy anya nem vele játszik, ahogy szoktuk esténként, miután az apja elmegy dolgozni. Életemben először leültettem a kanapéra és hagytam, hadd nézze a meséket, amíg akarja. Hamar elunta a dolgot. 6 órán át voltak összehúzódásaim, éjszaka viszont nyugodtan aludtam. Reggelre semmi bajom nem volt.

Épp esedékes volt a következő rutinvizsgálat a szülésznőnél. Elmeséltem neki az előző esti „akciót”. Gyakorol a testem – mondta. Megállapította, hogy a baba feje már a medencémben van, bármikor megindulhat a szülés. Aznap délután ugyanúgy voltak jósló fájásaim. Egyre erősebbek, egyre hosszabbak. Előkaptam a fit labdát. Az összehúzódások ugyan nem maradtak abba, de sokkal elviselhetőbb volt a labdán ülve. Ami érdekes, hogy ezek a jósló fájások sokkal erősebbek és fájdalmasabbak, mint annak idején a fiammal a vajúdás első szakasza volt. Estére ismét abbamaradtak a fájások.

Ma megkezdtük a 40. terhességi hetet. Jósló fájásaim ugyan nem voltak, mégis úgy érzem, hamarosan megérkezik a pocaklakó. Bár lehet, hogy csak azért gondolom így, mert nagyon nagyon várom már őt. Hamarosan kiderül...