Úgy érzem magam, mint egy telhetetlen polip, akinek már a 8 karja sem elég

Sokadszorra kezdek bele ebbe a mondatba, mire végre eljutok odáig, hogy nem törlöm ki. Szellemi és fizikai fáradtság, túlterheltség, stressz, kimerültség, álmatlanság: ami a csövön kifér. Több is előfordult ezek közül velem mostanában.

Mindez erőm teljében: akkor, amikor életemben először érzem úgy: „most igazán sínen van minden körülöttem”. De várjunk csak? Hiszen a kettő nagyon is összefügg: mi több, egymásból következik. Sajnos.

Anya vagyok. De nem csak az: testvér vagyok, társ és feleség, munkatárs, unoka, jóbarát, a vicces csaj a szomszédból, újságíró és szerkesztő, az első regényével bemutatkozó író. És még sok minden más szerepben tetszelgek nap mint nap, ahogy bárki más.

De akkor hol itt a gond? Látszólag minden kerek. Valóban az.

Néha azonban én is elfáradok: hiába a rengeteg sikerélmény, a gyerekkacaj; a ritkán, de épp jókor időzített barátnős csevejek. Velem is előfordul, hogy úgy érzem magam, mint egy telhetetlen polip, akinek lassan már a 8 karja sem elég a létezéshez.

Könnyes búcsú reggel az ovi öltözőjében; végeláthatatlan telefonos egyeztetések. rohanás egy megbeszélésre; felhők felett szárnyalás, mert valami csodálatos projekt veszi kezdetét; ebéd a frigóból...bármi, csak ehessek már végre; egyeztetés a nyomdával, hogy ott lehessek életem első könyvének a nyomásánál; hívás a nagyitól, hogy mit főzzön hétvégére – végre találkozunk, nekem ez is elég; smoothie vagy kávé; az órára pillantás és néma szentségelés, hogy így elment az idő; gyors teregetés – mert olyan tuti, hogy home officeban ez is bele kell férjen; bevásárlólista készítés; emailezés, cikk szerkesztés, Facebook komment moderálás, képszerkesztés, posztolás, zárt csoportba „beengedés”; instagramon beszélgetés; újabb meeting; szülinapi ajándék rendelés; estére gyerkőc által rendelt süti sütés... Levegővétel.

Irigylésre méltó életet élek, nincs okom panaszra. Azaz persze van. Az mindig van és lehet is mindenkinek. Tudjátok, mindenkinek a saját problémája a legnagyobb probléma...bár sokszor rengeteget nyom a latba az átkeretezés. Ha például úgy érzem, megszakadok, és éjjel egyig babapózban alszom a kanapén, mellettem a villódzó képernyővel, eszembe jutnak azok, akik olyan munkát végeznek, ami egyenesen megbetegít. Hálát adok.

Vagy amikor megy az esti időhúzás: a „még egy mesét szeretnék”, a „még nem akarok kiszállni a fürdőkádból”, a „hallgassunk még zenét”, majd a sokszor egy óra hosszat is eltartó altatás, arra gondolok: milyen mázlista vagyok, hogy itt van nekem ez csodás kisgyerek...és hogy mennyire vissza fogom sírni 15 év múlva, hogy egy órát altathassam, nézhessem a kis arcocskáját, halljam a kacagását, ahogy kiharcolja azt a plusz esti mesét.

Mindenki elfárad: anya és apa is. És ez teljesen „oké”. Manapság arra marad a legkevesebb időnk, ami a legfontosabb lenne: magunkra, egymásra, a családra.

Ki kell néha szakadni, elszabadulni: megengedni magadnak azt a luxust, hogy pihenj és ugyanezt biztosítani a társadnak is. Mert ha nem teszed, becsavarodsz, még fáradtabb leszel, bekopogtat a depresszió, később a társas magány.

Bárki is vagy, bárhol és bárhogyan is élj: tudd, hogy a szülőség a legszebb, de egyben legkeményebb munka a világon. Életben tartani, szeretni, nevelni, tanítani egy belőled lett emberi lényt óriási élmény, ugyanakkor még nagyobb vállalás.

Lehet, hogy te is megállás nélkül rohansz, dolgozol, háztartást vezetsz, igyekszel belesimulni az összes általad élt „szerepbe”...de ahogy én is tettem most egy cikk erejéig: állj meg te is néhány percre, keretezz át, nézz magadra külső szemmel, lásd és értsd meg, ha nem vagy jól és üdvözöld azt is, ha rendben vagy magaddal. Lehet ez egy csodálatos, élményekkel, ismétlődő rituálékkal teli játék is, ha úgy fogod fel...de mindenképp egy élethosszig tartó tanulás. Tanulás önmagadról: hogy mitől működsz legjobban az ÉLET nevű társasjátékban.