Tényleg a legkisebbek maradnak mindig is anyuci kedvencei?

Míg meg nem született a második kisbabám, addig kicsinek láttam az első gyerekemet. Kicsinek, az én kicsikémnek, aki anyára szorul rengeteg dologban. Aztán hirtelen fel kellett nőnie. Hirtelen az egyetlen kicsikémből nagytestvér vált. Nőttek az elvárások felé és a nyakába szakadtak a feladatok és felelősség. Naggyá vált. Az én szememben is. Pár hét alatt alkalmazkodnia kellett ahhoz, hogy már nem csak ő van. Kiesett anya kegyei közül. Osztoznia kell a figyelmen és teljesítenie az elvárásokat. Nagyként kell viselkednie, pedig nem lett idősebb, csak más szerepe lett a családban. Olyan dolgok vannak megkövetelve, amik előtte soha. Eddig ő volt a  kedvenc, az egyetlen, aki mindenkitől mindent megkapott. Aztán szépen lassan a feledés homályába kerül. Mintha mi is azt gondolnánk, ő már kész. Ő már a Nagy. Neki már mindent tudnia kell. Tudnia kell halknak lenni. Figyelembe kell vennie a kistesó igényeit. Ha játszik nem hangoskodhat, hisz a kicsi alszik. Sokkal tudatosabbnak és önállóbbnak kell lennie, mint addig. 

Most hogy van viszonyítási alap, hirtelen sokkal nagyobbnak látom. Nehezebb is, nem is szívesen cipelem már annyit. Míg terhesen is bármikor felkaptam, most már meggondolom kétszer. Nagyobbak lettek a  testrészei. A kezét fogni is másabb, mint a kistesó előtt. Azzal, hogy nagyobbnak látom én is, több elvárást vagy feladatot bízok rá. Nem szívesen oldom meg helyette az öltözést, pedig azelőtt segítettem mindig, ha kérte. Mostmár az a válaszom, hogy de te már tudod egyedül is. Most már mindig ő lesz a nagy, az okosabb, és kinőtte az anyuci pici gyermeke szerepet. De nem magától, hanem megkapta más. Magától még nem nőtte volna ki, mert egyke volt így persze hogy el volt kényeztetve minden téren. Viszont ha nem lesz még egy harmadik gyerekem, akkor a kistesó örökké élvezni fogja ezt a címet. Ő magával fogja egész életében cipelni, hogy ő bizony az én kicsikém. 

Tudjátok, van az a kifejezés, hogy “ lettünk”, mi így többesszámban. Gondolok itt arra, hogy “2 hónaposak lettünk”. Vagy ha megkérdezik, hogy vagy: azt válaszoljuk, “jól vagyunk”, vagy “hasfájosak vagyunk.” Majd később: “ Megkezdtük az ovit.” Mindent többes számban. Még most is, hogy ketten vannak, a kicsiről többes számban beszélek és a nagy hirtelen egy külön álló személy lett. Ő már Ő egyedül. Egyedül jár óvodába, egyedül kezdett el síelni tanulni, nem velem. De a kistesó előtt talán még őt is így kezeltem. Mikor fog kinőni a babám ebből a többes számból? Azt fogják hallgatni mindig, hogy te még kicsi vagy - vagy fordítva - te már nagy vagy? 

Emlékszem, nem szerettem, ha ezt mondták nekem. Én még kicsi vagyok. Kikértem magamnak! Én ugyan nem. De az voltam mindig, az is vagyok, és maradok az anyukám szemében. A mai napig nem tud felnőttként kezelni. Nem egy felnőtt nőt vagy édesanyát lát bennem, hanem az ő kicsi gyerekét. Állandóan azt is megkaptam az idősebb testvéreimtől, hogy én vagyok a kedvenc. Nem éreztem így, de már látom, miért is mondták ezt. Mert én voltam a legtöbbet babusgatva, vagy a legtovább kicsinek kezelve (még most is így van), akit nem szabad bántani, vagy akit hagyni kell aludni. Én is ezt teszem. Rászólok a nagyra, hogy ne kiabáljon, ha a pici alszik. Ha felébreszti, sokszor kiakadok, dühös vagyok, hogy miért nem hagyja az én kicsikémet. Pedig ő csak élvezi a játékot és persze, hogy nem tudja magát állandóan kontrollálni. Meg is feledkezik róla, hogy a kistesó alszik a másik szobában. Őt csak viszi a hév és beleéli magát abba, amit épp csinál. Nem akart rosszat sosem, de hát van az a szitu, amikor borul a bili és ráförmedek, hogy ne ordibáljon.

Míg a kicsi mindig kiváltságosabb is lesz, a nagy hamar elveszti ezt a kegyet. A kicsi tovább lehet karban, a kicsit tovább cipeljük. A kicsi ülhet a babakocsiban, a kicsire mindig vigyázni kell és miért is? Mert ő a kicsi? A nagyobbik gyerek mindig előrébb fog tartani az életében, nagyobb csomagot hordoz már magával. Több rosszaság irható fel az ő számlájára és éppen ezért is kiváltságosabb a kicsi. Évekig azt hallgatja majd: "De hát ő még kicsi, vagy ő még kisbaba. Neked kell tudnod jobban. Te vagy az okosabb a nagyobb blablabla.“

De én ezt nem akarom. Szörnyű volt ezeket a kliséket a másik oldalon gyerekként hallgatni. Szerintem nincs az a kor, amikor egy kalap alá lehet őket venni. A kicsit jobban védjük talán és többet engedünk és butábbnak kezeljük. Míg a nagy kiesik ebből a babusgatós szerepből és olyan dolgokat várunk el tőle, amiket nem kéne. Ha kicsi a korkülönbség a két gyermek között, még hamarabb kell feljebb nőnie az elsőszülöttnek. Ez nagyon nehéz lehet számára, hisz még őt babának is kezelhetnénk. Már észrevettem magamon ezeket én is. Nagyon zavar. Én nem tudom, milyen nagytesónak lenni, de azt igen, milyen kicsinek. Mikor csak egy gyerekem volt se szerettem, ha azt mondták rá, te kicsi vagy. Most meg az is zavar, ha nagynak van titulálva. Zavar, ha azt mondom, te vagy a nagytesó. Mintha rá akarnám erőltetni ezt a szerepet. De nem akarom. Szeretném, ha megmaradna ő is egy sima gyereknek belekényszerített szerepek nélkül. 

Nem szeretném őket feleslegesen “kicsi” vagy “nagy” kategóriába sorolni és rájuk nyomni ezeket a szerepeket. Már pedig ha így is van valamilyen szinten, akkor se szeretném még  szavakkal is erősíteni bennük ezt a megkülönböztetést. Bízom benne, hogy majd sikerül a fiatalabbikat is hagynom felnőni, és nem az én kicsikémnek látni, és kezelni őt. Az idősebbet is talán túl sokáig láttam még kicsinek, akinek bizony állandóan anyára van szüksége. Ez nem így volt. És csak az segített ezt meglátni, hogy lett egy kistesója. Azóta már látom, milyen nagyon is elnyomta az anyai szeretetből adódó túlzott gondoskodásom.