Szülőszoba előtt

Az, ami másnak természetes, sőt, néha kényelmetlen gond, probléma, számomra és sajnos nagyon sokaknak még rajtam kívül, rengeteg lelki és anyagi ráfordítással vált lehetségessé. De sikerült!

És elkezdődött életem nagyon régen várt és talán legszebb szakasza. Elkezdődött fejlődni bennem az élet és kiderült, hogy két magzat akar gyermekem lenni - fiam lesz és egy kislányom. Nem hiszem, hogy van ennél szebb hír a világon!

Szépen fejlődtek, egyformán, és olyan terhességi időszakot éltem át, aminek nem nagyon volt olyan szakasza, melyet ne igazán áldott állapotnak éreztem volna. Én voltam az a kismama, aki mást se csinált, csak mosolyogtam, de bárkire, akivel csak találkoztam az utcán, a buszon, a boltban. Gurultam, lihegtem és mosolyogtam.

Mindenre volt időm, szépen elterveztem mindent, utánanéztem mindennek, ami a gyermekszülés előtt és után fontos lehet, kiolvastam a szakirodalmat, megterveztem a gyerekszobát, megrendeltem a kiságyakat, elterveztem a fürdetés folyamatát.

Meglettek a nevek is. Mivel biztosra mondták a fiú-lány felállást, nem is számítottunk másra. A kislány viselje a Hanna Erzsébet nevet - ez nagyjából első perctől mindannyiunk kedvence maradt. Jó ideig úgy szólítottunk őket: Hanna és a másik - kisfiam, bocs! Nem volt olyan fiúnév, melyet ne csúfolt volna ki a férjem. Szerettem volna már idejében, pocak-simogatás közben nevén szólítani - a másikat is. Férjem nagy gyermekeivel együtt törtük magunkat, hogy családnévhez jól csengő, férfias, de mégsem túl hivalkodó nevet leljünk. Így lett a „másik” Csongor Mihály.

És történt egy váratlan esemény: gyermekeim korábban érkeztek erre a világra, mint ahogyan kellett volna. Koraszülöttek lettek. Azt hittem, ez velem nem történhet meg, ilyenekről csak a tévében mutatnak műsorokat, és onnan bármikor át lehet kapcsolni máshova! Itt viszont nincs átkapcsolás, nincs kikapcsolás - olyan mókuskerékbe kerültem, aminek még csak a lehetőségét sem mérlegeltem.

Az átolvasott szakirodalomban is mindig átlapoztam a koraszülésről szóló fejezeteket, és az ismerősi körben történteket is próbáltam csak fél füllel hallani. Olyan élethelyzet ez, melyre egyáltalán nem voltam felkészülve. Az ide vezető út olyan könnyűnek tűnt, mintha nem is én tettem volna meg, hanem valaki más. Most viszont felébredtem egy hosszú álomból.

Ebben az időszakban kavarog az öröm, az aggódás, a reménykedés és a rengeteg kérdés. Öröm, hiszen megszülettek a gyermekeim! Itt vannak, megérkeztek, Isten hozott Benneteket, Hanna és Csongor! 27 hét terhesség után, 900 gramm súllyal mindketten. De mi történik? Nem gratulál senki teli torokból, nem mennek ki a „fiúk” meginni a kötelező áldomást a büszke apukával, nem jönnek a rokonok a „fárasztó” gyermeknéző látogatásokra.

Nagyon ritkán hangzik el a bűvös „gratulálok”, a már megszokott mondat viszont mindennap: - Hogy vannak a kicsik? A megálmodott jövőképben nagy pocakkal ülök a kanapén és nézem a dél-afrikai foci vb-t. Ehelyett a klinika koraszülött intenzív osztálya előtti folyóson ülök a padon.

Nem egyedül: a gyermekeim szobatársainak, osztálytársainak szüleivel. Aggodalommal teli emberek, szemükben ott kavarog a pánik és az öröm, szülők, akik ugyanúgy mint én, nem így tervezték életük ezen szakaszát. Ülünk a folyóson, beszélgetünk, gyermekeink orvosának megjelenésekor görcsbe rándul a gyomrunk, egymást bátorítjuk és vigasztaljuk. Olyan emberek vagyunk, akik nem valószínű, hogy más élethelyzetben találkoztunk volna, itt viszont – biztos vagyok benne - életre szóló kapcsolatok alakulnak.

Olyan emberi sorsok és történések lettek számomra hétköznapi „megélt” élettapasztalatok, amelyekkel soha nem kellett volna találkoznom - de mégis találkozom. Nem hiszi el az ember, hogy mennyi súlyt-terhet bír el, csak mikor ott van már a vállán.

Megismertem olyan, alig 18 éves kismama sorsát, aki nem szerette volna megtartani szerelme gyümölcsét. Gyönyörű, egészséges kislányának léte a nagymamának köszönhető, aki „jó útra” térítette a fiatalokat. Biztos vagyok benne, hogy ez volt a helyes döntés és ezt a szíve mélyén most már a fiatal anyuka is tudja.

Megajándékozott a sors egy olyan ismeretséggel, remélhetőleg barátsággal, melynek története nem ennyire örömteli. A nagyon régen várt gyermek sajnos betegen született és ötnapos korában elvesztettük őt. Magaménak éreztem őt is, hisz „egyidősek” voltunk, köztünk érezhető volt a kölcsönös szimpátia. Szívből kívánok nagyon sok erőt és kitartást a szülőknek és remélem lesz alkalmunk úgy beszélgetni, hogy gyermekeink zsivajgása miatt nem fogjuk hallani egymás hangját.

Az olyan szülők, mint ők, teljes joggal megérdemlik a gyermekáldást. Fantasztikus emberi tartásról és elhivatottságról tesz tanúbizonyságot az, hogy váratlan gyászuk közepette rajtam próbáltak segíteni - hozzáteszem, sikerrel. Két hónapos kislányuk, aki szintén az orvostudománynak köszönhetően fogant, egy mesebeli, gondtalan, időre kihordott terhesség után született. Minden szempontból tökéletes - csak sajnos reménytelen a helyzete: oxigénhiányos állapot után sérült a kislány agya és ez, sajnos, visszafordíthatatlan folyamat.

Nálam ritka vendég volt a lelkierő, ám ők mintha egymásból táplálkoztak volna. Félszegen álltam velük először szóba, gondolván, hogy nagyon beteg gyermekük révén ezek az emberek nem lehetnek annyira „jó” beszélgetőpartnerek. Tévedtem. A belőlük áradó emberszeretet, az egymás iránt táplált megértés, figyelem és őszinteség, ahogyan tudtak magukról és gyermekükről beszélni, csodálatraméltó.

Azon a hajnalon, amikor kislányuk elment, egy kismadár várta őket a kórházi szobájukban. Biztosak vagyunk benne, hogy kislányuk üzente: most már jól van, próbálják meg elengedni. Már szabad, nincs gépekhez kötve, számára nincs több szenvedés - ez viszont a szülőknek lesz feldolgozandó feladat. Kívánom, hogy sikerüljön nekik és legyen erejük a továbblépéshez.

Összehozott a sors egy másik anyukával, akinek feje fölött, vajúdás közben azon vitatkoztak az orvosok, hogy vetélés vagy szülés az esete. 23-24. hétre érkezett ikrei közül a kisfiú sajnálatos módon nem élte túl a megpróbáltatásokat, de a kislány most az osztály kedvence és a leghangosabb, amikor elérkezik a kajaidő. Ami jár, az jár, ezt már tudja és a csodamunkát végző nővérkék is már megtanulták, hogy vele kell kezdeni a sort. Az ő léte és akaratereje ad erőt a szülőknek ahhoz, hogy túl tudjanak lépni a megpróbáltatásokon és lássák a szép jövőt. És ki tudja, talán nemsokára ő lesz a vigyázó nagytestvére a születendő kistesóknak!

Az osztály „legidősebb” fiatalemberének története is megrázó, viszont az Édesanyja kitartása csodálatraméltó. A kisfiú leány-ikertestvére már otthon ismerkedik a világgal, szépen fejlődik és szüleinek szeme fénye, míg bátyja az intenzív osztályon próbálja behozni a lemaradást. Az anyukában egyfelől az otthoni öröm, nyugalom, a szerető család által biztosított körülmények, másfelől a kórházi aggodalom okoz óriási feszültséget.

Előbb csak figyeltem: itt egy anyuka, babája úgyszintén az intenzív osztályon küzd az életéért, de ő csak mosolyog. Párja és a család többi tagja is oly büszkén nézték a kis jövevényt, mintha időre kihordott terhesség után, gond nélkül szülte volna gyermekét. Majd szóba elegyedtünk és továbbra is ott van arcán a mosoly, hozzáállásában az optimizmus. Tudja, hogy 25 hétre született gyermekével minden a legnagyobb rendben van és rendben lesz. Amikor bármelyikünknél eltörik a mécses, ő ott van, erőt ad és vigasztal. És ezt a mérhetetlen erőt a kis „csepp” is érzi és meghálálja. A vizsgálatok közben a kislány mit csinál? Tiszta anyja, hiszen mosolyog.

Nem tudom, hogy ilyen körülmények között köttetett ismeretségeknek mi a sorsuk. Nem tudom, hogy a most megbeszélt babazsúroknak van-e, lesz-e létjogosultsága. Nem tudom, hogy a barátságok, kapcsolatok, életre szólóak lesznek-e. És azt sem tudom, hogy mikor, mennyi idő múlva mehetünk haza. Azt tudom, hogy másképp terveztem. Tudom, hogy gyermekeink olyan erősen küzdenek, ahogyan senki más ezen a világon és óriási bennük az élni akarás. Azt tudom, hogy ők az igazi hősei ennek a történetnek, és teljesen mindegy, mi okozta azt, hogy nálunk „másképp” történt, meg kell tanulnunk tőlük az életrevalóságot és a küzdőszellemet.

És amikor megtanultuk, akkor, biztos vagyok benne, hogy tudunk majd megint mosolyogni, talán az első közös, ünnepi babatalálkozón is.