Ricsi története

Ricsi története

Lassan 3 évesek leszünk,hihetetlen hogy elrohant az idő!!!

Úgy érzem valamiért ki kell írnom magamból a történetünket, addig amíg élesen élnek bennem az akkori érzések és élmények.

Amikor kiderült, hogy terhes vagyok nem igazán akartam elhinni. Nem sokkal azelőtt váltam el , a házasságom 3 éve alatt nem védekeztünk és mégsem sikerült a baba. Így utólag azt mondom, szerencsére. A páromat akkor 4 hónapja ismertem, de nekem nem volt kérdéses, hogy megtartom a picit. Már csak azért sem, mert 28 éves voltam akkor. Gabi hihetetlen jól reagált örült a közös gyereknek. Amikor kiderült, hogy két pici van a hasamban először megijedtünk, aztán az ijedtség átváltott hihetetlen  boldogságba és büszkeségbe, valamiért különlegesnek éreztük magunkat. Csak a 16. hétig dolgoztam, azután otthon voltam majd befeküdtem a kórházba. Gabi minden nap dél és 1 óra között megjelent az ebéddel, együtt megebédeltünk, visszament dolgozni és este még egyszer bejött hozzánk. Nagyon figyelmes volt. Nem  gondoltam volna, hogy ilyen rövid ismeretség után valaki ennyire tudjon ragaszkodni. De hát ő nagyon szeretett volna már családot és úgy tűnik szerencsés találkozás volt a  mienk.

A kórházban minden rendben volt, nem nyílt a méhszáj, nem keményedett a pocakom, nem lettem toxémiás és vércukrom is rendben volt, a srácok a hasamban szépen nőttek. Apa nekiállt megcsinálni a kiságyakat, megvoltak  a takarók, egy-két kisruci, babakocsi, gyerekülés, szóval készülgettünk, de úgy, hogy ráérünk nem kell kapkodni. Kitaláltuk, hogy a hálószobában kicseréljük a szőnyegpadlót parkettára, mert az jobban tisztítható és úgy volt, hogy pénteken végre kijöhetek a kórházból és addigra készen  is lesz. Alig vártam. Aztán csütörtökön reggeli után lefeküdtem az ágyamra és éreztem hogy hirtelen elönt valami. Rettenetesen megijedtem, elfolyt a magzatvíz. Az egyik burok kipattant. Rohantak a nővérek és amin nagyon kiakadtam, a lábaim közé gyűrték a lepedőt és átsétáltattak a szülőszobába, miközben az ágyamon kerekek voltak gondolom az ilyen és hasonló esetekre gondolván .Ott lefektettek egy gurítható ágyra és lementünk az ultrahangra. Hála istennek minden ok volt a gyerekek szép nagyok most már nem lehet nagy gond. Mindez a 30. hét közepén. Visszamentünk a szülészetre és megkaptam a tüdőérlelőt.

Rettenetesen féltem, aggódtam a Barbusért, mert hihetetlennek tűnt, hogy marad számára elég magzatvíz. Amint  hatni kezdett a szteroid átvittek az alternatív szülőszobába, levettek az infúzióról és vártuk, hogy mi lesz. Én délben már mondtam hogy estére meglesznek a manók, bár még semmi jele nem volt.

Este 8 óra 40 perckor megszületett Gábor Richárd (2000 gr 10/10 apgárral)és 8 óra 43 perckor Barbara Csilla(1920 gr 7/10 apgárral).Rettenetesen büszke voltam az én két nagy egészséges gyerekemre. A felhők között jártunk. Miután felkelhettem azt mondták, hogy sétálgassak. Még hogy séta, szinte rohantam a gyerekekhez. Fel a lépcsőn, le a lépcsőn. A piciket  nem hozhatták mert melegítették őket. Nem kaptak oxigént, Barbika könnyen  a Ricsike elég nehezen de azért elfogadta a tejcsit.. Levideóztam őket és az egész család oda volt meg vissza.

Hétfőn  kimentünk a városba elintézni a papírokat mert hogy ej ráérünk arra még volt eddig. Megebédeltünk és tényleg nagyon jól éreztük magunkat .A kórházba visszaérve megnéztem a srácokat minden rendben volt.

 Másnap reggel jött a nővér: Maga az ikres anyuka?(úgy, mintha azt kérdezte volna a maga kutyája rondított ide) mondom igen. Akkor jöjjön, mert a doktornő akar magával beszélni. Miért mondom baj van? Megrántotta a vállát és elment. Erre én hogy akkor baj van és elkezdtem öltözködni. A doktornő hebegett habogott, hogy begörcsölt a gyerek bal oldala. Kérdem, mi okozta? Azt mondta nem igazán tudja, több minden lehet. Mire én hol írjam alá? Mit? Nem viszik a PIC re? De.

Nagyon rosszul nézett ki a kissrác, de élt! Felhívtam a páromat, jöjjön mert baj van. A nővéreknek mondtam, hogy megyek haza. Mire ők, kizárt dolog. Mondtam hívják az orvosomat és beszéljék meg vele nem érek rá.

Taxi és a PIC.  És a DOKTOR .

A kisfiú nagyon rossz állapotban van. Agyvérzést kapott és az egész jobb oldali részt elöntötte a vér. Nem tudni,  mi lesz. Minden lehet. Meghalhat, élhet, de súlyos szellemi vagy / és fizikai fogyatékossággal, de akár meg is gyógyulhat élhet teljes életet, az agy működése nagyrészt titok.

Megnyílt alattam a föld, úgy éreztem zuhanok. Azt hiszem összecsuklottam, a Gábor kapott el. Nem tartott sokáig a kétségbeesés, mert a DOKTOR megszólalt. Anyuka akkor sírjon, ha én mondom. Most hazamegy és holnapra legyen tej ennek a gyereknek. Most ez  a legfontosabb, így tud neki segíteni. De még előtte a kislányt is szeretné áthozatni és megnézni. És valahogy ezzel észhez térített. Visszaindultunk a kórházba a táskámért (meg összekapcsoztatni a sebem, ami szétnyílt) , amint kiértünk az épületből a Gábor annyit mondott: Ő az én fiam és meg fog gyógyulni. Nincs más lehetőség csak ez az egy. Szerencsére a családból mindenki így reagált. Édesanyám csak annyit mondott, ha van 10% esélye akkor minden ok. Mert abba a 10%-ba bőven bele fog férni.

És este otthon elkezdtem facsarni a mellem, a kórházban már kezdett beindulni, de még csak előtejem volt. Csomók azok voltak. Vettünk du. egy elektromos”fejőgépet”és kínoztam magam. Három óránként felkeltem ( a Gábor is merthogy így úgy érezte, így ő is tehet valamit) a könnyeim is jöttek  de próbálkoztam. Reggelre sikerült 25 ml-t kikínlódnom

 Nagy büszkén vittük be a gyerekeknek.

 A  PIC re naponta 3* lehetett bemenni 11-kor 14-kor és 17-kor. Ricsike az intenzíven volt, Barbus a többiekkel együtt a hízlaldában.

Megnézhettük a kisfiunkat, nem tudom leírni mit éreztem csak odamentem fogtam a hihetetlenül pici mancsát, és beszéltünk hozzá. Sápadt sárga volt és olyan messze volt tőlünk.

Aztán átmentem a Barbushoz, megetettem böfiztettem próbáltunk szopizni ami nem ment   (átvert a kis büdös, úgy csinált mint aki szopizik még böfizett is, aztán meg kiderült nem evett semmit). Teltek a napok kezdtünk beleszokni. Naponta 3* PIC közben én haza, lefejtem a tejet ettem és indulhattam is vissza.(nagyon hideg november és havas tél volt, Gabinak nincs jogsija úgyhogy én vezettem az autót). Ricsike  lassan de biztosan javult. Mérték a fejkörfogatot, tartva a vízfejűség kialakulásától, de még az intenzíven volt.

Egyik nap, miközben mostam a kezemet odaléptem a Barbus ágyához és megzavarodtam, mert  nem ő volt az ágyban tétován elfordultam hogy ez itt nem is az én gyerekem, majd mégis vissza, mert valami húzott. Ricsi volt. Kihozták az intenzívről, mert annyit javult az állapota.

Nem szóltak előre, meg akartak lepni. Hát sikerült, mert először azért bőgtem, hogy milyen anya vagyok, hogy  nem ismertem meg a saját gyerekemet, aztán meg a boldogságtól, hogy egy lépéssel előrébb jutottunk. Napról napra jobban lett. Szondán keresztül etettték, de folyamatosan próbálkoztunk a cumisüveggel, lassan de biztosan egyre ügyesedett. Apa sajnos nem jöhetett be, nem igazán értem miért. Két hetes volt, amikor jött a gyógytornász és elkezdtük a rehabilitációt. Ezen kapva kaptam, kijelentettem hogy az apjának is meg kell tanulnia a tornáztatást, merthogy  két gyerek van, énbelőlem meg csak egy. Ok, mondták. Nem voltam benne biztos, hogy a Gábor meg meri-e fogni a picit, lógtak belőle a csövek, meg jól le is fogyott.  Ő  bejött, megfogta, tornáztatta. A kezelés végén becsomagoltuk, megetette és az ölében ringatva duruzsolt neki. A mi kisfiunk a homályos kis szemével ránézett az apjára és nem igaz, hogy mi mindent tud egy ilyen picuri kis ember. Attól a naptól rohamosan erősödni kezdett és hamarosan jöhetett is haza (az idő valahogy akkor másképp telt). A szoptatást nem engedték megpróbálni, de ahogy hazaértem mellre raktam, és gyönyörűen tudott szopizni. Sajnos a sok rohangálás meg szomorúság miatt hamar elapadt a tejem csak 3,5 hónapig volt, de az is kevés volt  kettejüknek.  

Az első karácsonyt otthon ünnepeltük négyesben (dec. 23-át Barbival a kórházban töltöttem, mert náthás lett, nem tudtam leszívni az orrát és kezdett fulladozni, rohantunk a kórházba bent fogtak estére  másnapra teljesen rendbejött, mire hazajöttünk a fiúk feldíszítették a fát meg a lakást) kezdett helyreállni a nyugalmunk. 

Jártunk ultrahangra, később MR  vizsgálatokra és a rettenetes orvosi lelet ellenére hála istennek szépen fejlődtünk. Ahogy telt az idő úgy csökkent a vízfejűség lehetősége.

Hetente kétszer kezelésekre, orvosi ellenőrzésekre jártunk, otthon mindent beszereztünk, ami eszünkbe jutott és segíthetett. Az egész család mellénk állt. A 76 éves dédipapa kis bordásfalat készített, amit  teljesen a pici kezéhez és magasságához alakított, mindenki hozta a bábokat, játékokat, ötleteket és ha el kellett mennem valahova ugyanúgy tornáztatták, mintha én lettem volna. Találtunk Dévényes gyógytornászt, úszni is  jártunk( apa a nyárra összespórolt egy nagyobb medencére valót a gyerekeknek), a legújabb a lovaglás, ahol még csak egyszer voltunk de ígéretesnek tűnik, konduktor is foglalkozott vele és jártunk kiropraktornál (aki kisebb csodát ért el nála )..... mára nem sok  a látható károsodás. Értelmi érzelmi oldalon is   szerencsére minden rendben van.

Ha akkor azt mondják, anyuka ez és ez történt, de ha rendszeresen járunk különféle kezelésekre, akkor okos szép kisfiú lesz, aki egy kicsit sántítani fog és a bal kezét nehezen fogja használni, akkor nagyon boldog lettem  volna.  Persze senki nem lát a jövőbe még az orvosok sem. De így is szerencsésnek érzem magam, magunkat. Azon viccelődünk, mi lesz ebből a gyerekből, hiszen már két hetes kora óta sportol, egy kicsit talán korán kezdtük ?!  Ember lesz.

Szeretnék köszönetet mondani a családunknak, a nőgyógyászomnak, a PIC-en dolgozóknak, a Korai Fejlesztő központ munkatársainak,  a barátnőimnek a kitartásért, bíztatásért, segítségért és a szeretetükért.

Csilla

2004.11.08