Pofon az élettől – 1. rész

Nem volt ez másképp nálunk sem. Minden igyekezetünk ellenére mi is elfáradtunk a második hét végére. A fiam előtt le a kalappal, nem okozott neki problémát, hogy a megszokott környezetből teljesen újba csöppent, hogy rengeteg ismeretlen arcot lát. Nagyon jól viselte, bár a vége felé már láttam rajta a változás jeleit. Néha megfogta a kezem, behúzott a csendes szobába, hogy feküdjünk le, és pihenjünk. Csak mi ketten. Az étvágya is megváltozott. A sok nasinak meglett az eredménye, az utolsó napokban már nem nagyon akart enni. Ezt sajnos nem tudtuk kivédeni, mi igyekeztünk nasi helyett gyümölcsre szoktatni őt, de otthon mindenki kényeztette, élvezték, hogy végre otthon vagyunk. 

Visszaérkeztünk Skóciába, és igyekeztünk mihamarabb visszaállni a régi kerékvágásba, de pihenésre nem volt sok idő, sűrű volt még a program arra a hónapra. Egy héttel ugyanis a visszaérkezésünk után vendégeket vártunk. Régóta tervben volt, hogy barátnőmék meglátogatnak. A kisfiuk pár hónappal idősebb a mi fiunknál. A két gyerkőc nagyon jól elvolt egymással, aminek nagyon örültünk. Nem  győztük dícsérni őket, hogy milyen jól viselik a kirandulásokat.

Egyik nap bevonatoztunk a fővárosba. Ekkor esett meg először, hogy a fiam annyira sokat pisilt, hogy még a hordozókendő is átázott. Figyeltük, hogy többet iszik, mint régebben, de nem gondoltam semmi rosszra, hiszen pár hete fejeztük be a szopizást, hátha csak átáll a szervezete a nagyobb folyadékbevitelre. Biztos a pelenka volt gyenge, gondoltam..

 

Miután barátnőmék elutaztak, megkezdődött az utolsó, egyben leghúzósabb hetünk. Új lakásba költöztünk, mivel amit addig béreltünk, már kicsi lett volna négyünknek. Tudtuk, hogy nagyon rossz az időzítés, de ha már egyszer úgy alakult, hogy minden egy hónapon belül történik, hát legyünk mihamarabb túl rajta, aztán végre lazíthatunk.. Sajnáltam a kicsi fiamat, fáradtak, türelmetlenek voltunk, siettünk mindennel, nem volt idő játszani vagy mesélni. Ez ment napokig. Mardosott a bűntudat, hogy nincs időm foglalkozni vele, de majd bepótoljuk, ígérgettem magamnak. 

 

Az új lakásban igyekeztünk mihamarabb rendet teremteni. Persze doboz doboz hátán, de a hálószobát gyorsan berendeztük, hogy legyen egy helység, ahol jól érzi magát, ami már otthonos. A rácsos ágyat már nem állítottuk össze, az volt a terv, hogy pár napig a fiam velünk alszik, aztán veszünk neki gyerekágyat. 

Egyre többet ivott. Egyre gyakrabban húzott be kézen fogva a hálószobába, hogy pihenjünk le. És egyre gyakrabban cseréltünk ruhát, mert átázott a pelus. A férjem rákeresett a tünetekre az interneten, persze mindjárt a legrosszabbakat találta. Próbáltam higgadt maradni. Másnap reggel hívtam az orvost, de aznapra már nem kaptam időpontot. Mondtam a recepciós hölgynek, hogy a 20 hónapos fiamról van szó, így abban maradtunk, hogy telefonon konzultálhatok az orvossal, aki a délelőtt folyamán hívni fog.

 

A kicsi még aludt. Mikor felébredt, láttuk, hogy nagy gond van. Csak feküdt az ágyon, bágyadt volt, nem kommunikált. Ha kérdeztem vagy mondtam valamit, megértette, de csak a szemeivel reagált. Tudtuk, hogy nagy a baj. Épp hívott az orvos, elmondtam, hogy láza nincs, de csak fekszik, nincs ereje. Megkaptuk az időpontot 11 órára. 

 

Próbáltuk etetni a kicsit, de csak csipegetett. Mire az orvoshoz indultunk, már kétszer hányt, és csak vizet ivott. Az orvos megnézte őt, vérnyomás rendben, láza nincs, füle rendben, légzése rendben, de látta, hogy gond van. Kerek-perec megmondta, hogy nem tudja, mi baja a gyereknek, de beutal a kórházba, ott majd elvégeznek pár vizsgálatot, várjunk a folyosón, míg telefonál. Azzal jött vissza, hogy vércukorszintet kell mérni, ha normális, mehetünk a legközelebbi kórházba, de ha magas, azonnal a fővárosi gyerekkórházba kell vinni a gyereket, mert a tünetei cukorbetegségre utalnak, és a gyerekkórházban van diabéteszes orvoscsoport.

 

A vércukorszintje 23 volt. A normális érték 4 és 7 közt mozog. A diagnózis: 1-es típusú cukorbetegség. Fordult velünk egyet a világ. A fiamról, aki 19 hónapig szopott, aki napi szinten legalább kétszer evett gyümölcsöt, szedte a vitaminokat, aki az eddig megélt 20 hónapja alatt összesen kétszer volt beteg, most azt állítják, hogy cukorbeteg. Nem tudtam, nem akartam elhinni..

Potyogtak a könnyeim, szorítottam magamhoz a gyerekemet, aki csak bújt hozzám szorosan. Annyit tudtunk a férjemmel kinyögni: ez már biztos? 99%. Pár percen belül megérkezett a mentő.

 

A férjem rohant haza, hogy csomagoljon nekünk pár dolgot, persze azt se tudtam hirtelen, mit hol talál a dobozok közt. A mentőben felvették az adatokat, kedvesek voltak nagyon, igyekeztek megnyugtatni. A kicsivel nem csináltak semmit, csak figyelték, hogy ne legyen rosszabbul. Körülbelül 30 perc alatt értünk be a kórházba, ott a sürgősségin már 27-es vércukorszintet mértek. 

 

Azonnal jött a diabéteszes doktornő. Elmagyarázta, hogy előbb folyadékot adnak a gyereknek intravénásan, nehogy kiszáradjon a magas vércukorszint miatt, aztán később inzulint kap majd. Bekötötték a kanült mindkét kezébe. Egy hatalmas borítékot vett elő a doktornő, a kezdőcsomagunkat. Benne a diabétesz kézikönyv, a vércukorszint mérő. Elmondta, hogy ha a gyerek állapota stabilizálódik, a diabéteszes csoport kezdi az oktatásunkat. 

 

Sírva kérdeztem ismét, ez a diagnózis már biztos? Nem is akartam hallani a választ. Közben megérkezett a férjem, együtt kínlódtuk végig, ahogy újra és újra vért vesznek a kicsitől a különböző vizsgálatokhoz. Óráról órára rosszabbul lett.

 

Mire a sürgősségiről az intenzív osztályra került, a vércukorszintje 30 volt. Végre bekötötték az inzulin infúziót. A kicsi elaludt. Csak ültünk a kiságy mellett, néztük őt, és bár sose kérdeztem meg a férjemet, mire gondolt akkor, én a magam részéről még titkon reménykedtem, hogy reggel felébredek, és kiderül, hogy ez az egész csak egy rossz álom volt...