Nomen est omen, avagy Viktória története

Gondoltam, most már irány Budapest. Mivel sokat böngésztem a netet, ott kerestem orvost, aki megoldhatja a gondunkat. Találtam is, bár azóta már tudom, milyen orvos volt ő, de akkor jónak tűnt. Pláne, miután először megvizsgált, és közölte, semmi szervi bajom nincs, pszichés eredetű meddőségről van szó. Ezt el is tudtam képzelni, hiszen elég stresszes volt a munkám. Csak később tudtam meg, ő mindenkinek ezt mondja.

Ránézésre „megállapította”, hogy magas a prolaktinom, így kapok Bromocriptint a szokásos Norcolut-Clostilbegyt mellé. Mindenki más is ezeket a gyógyszereket kapta, de sajnos ez is utólag derült ki. Közben minden alkalommal vinni kellett spermamintát üvegben. Szegény férjem, értem még ezt is vállalta!

Azt mondta a doki, valami gyulladása van, és erre kb. 3 hónapig valami nagyon erős amtibiotikumot kellett szednie. Ekkor már 2007 júniusát írtuk, mindenféle eredmény nélkül, nagyon nehezen bírtuk, sőt, én egyáltalán nem: sokat sírtam, veszekedtem mindenkivel, minden komoly ok nélkül. Ugyanebben a hónapban a férjemnek komoly balesete lett, ez kissé visszavetette a babaprojectet.

Csak 2007 szeptemberében mentünk újra ehhez a doktorhoz, aki közölte, a spermakép rosszabb, mint eddig bármikor, ezért elküld egy kollégájához. Októberben mentünk el, a diagnózis: 3 millió/ml, egyetlen megoldás a lombik, abból is az ICSI. Mindezt úgy közölte a doki egy 29 éves férfival, mintha 2 Ft-tal emelték volna a benzint. Szörnyű volt! Összetörtünk nagyon, veszekedtünk, el akartunk válni, de mindez csak a hazaútig tartott. Ha lombik, akkor azt is vállalom!

2007 novemberében találkoztunk először a Budai Meddőségi Centrumban Dr. Zeke Józseffel. Előírta a vizsgálatokat: UH-ok, spermakép, vérvétel, minden, ami ilyenkor kell. Én még bevállaltam egy hiszteroszkópiát és laparoszkópiát is. Hála Istennek, mert volt a méhemben egy polip, amit ekkor vettek ki.

Sok időbe telt, mire meglett minden eredmény, de emberileg is, szakmailag is a maximumot nyújtotta itt mindenki. 2008 márciusában ültünk le Zeke doktorral megbeszélni, hogy mikor indulhat az első lombik. Ekkor volt az első megdöbbenés: a férjemnek jó a spermaeredménye, egy inszeminációhoz tökéletes! Nagyon örültünk! Bár a korábbi orvosoknak fölöslegesen dobáltunk ki közel 150 ezer forintot...

Ezután lett egy cisztám, és amint az elmúlt, 2008. április 3-án indult az első stimuláció az inszeminációhoz. Nagyon nem akart reagálni a szervezetem a szurikra, folyamatos gyógyszeremelés mellett a 26. napra lett 2 szép petesejtem. 28-án meglett a beavatkozás, másnap már dolgoztam a munkahelyen is, otthon is.

Május 2-án, 3-án már fájdogált a hasam, kezdtem puffadni, állandóan álmos voltam, de csak remélni mertem, hogy sikerült. Még később sem csináltam otthon tesztet, hiszen korábban már csalódtam. Május 16-án mondta nekem Zeke doktor, hogy én a szerencse lánya vagyok, hiszen babát várunk, elsőre! Boldog voltam, nyugodt, nem éreztem magam rosszul, szóval egy álomnak indult a babavárás.

Tökéletes szívhanggal, 2008. június 10-én búcsúztunk el a Budai Meddőségi Központtól. Sajnos pont egy hét múlva, alighogy hazaértem a munkából, elöntött a vér, már a helyi kórházban feküdtem. Szépen elláttak, közel 3 hétig voltam bent, és babócánk szépen nőtt. Kb. a 14-15. hétig pihengettem, hogy minden rendben legyen.

Aztán szépen lassan újra főztem, mostam, autót vezettem, és büszkén jöttem-mentem a növekvő pocakommal. Egészségesen éltem, pihentem eleget, szedtem vitamint, nem híztam sokat, mégis 2008. november 11-én, terhességem 28. hetében a védőnő 160/100-as vérnyomást mért, és fehérjét talált a vizeletemben. Megijedtem, hiszen olvastam már a terhességi toxémiáról, és azt is tudtam, mi lehet a vége.

3 napot voltam a helyi kórházban, de nem tudtak mit kezdeni a vérnyomásommal, ráadásul a laborom is folyamatosan romlott. Elküldtek a megyei kórházba, ott egy napig mérték szintén a vérnyomást, nem lett alacsonyabb. 2008. november 14-én reggel leküldtek UH-ra, ahol a doki közölte, alig van magzatvíz, veszélybe került a baba keringése. Azonnal vittek a műtőbe, ahol is 10 óra 40 perckor kiemelték császárral az én Vikimet. 890 gramm, 35 cm. Míg élek nem felejtem el, mikor a nővérke a műtét előtt mosolyogva közölte, hogy örüljek, hogy ezt a gyereket most veszítem el, és nem később!

Amilyen pici baba volt, olyan erős is, 2 napig volt lélegeztető gépen. Mindennek ellenére az orvosok 40%-os túlélési eséllyel biztatták a férjemet. Empatikus egy hely volt, az biztos!

Kimondhatatlan érzés volt, mikor császár után hordták oda a babákat szoptatni a szobatársaimnak, és nekem nem hoztak senkit... Még most is könnyes lesz a szemem tőle. És amikor egy „kedves” nővérke azt mondta: gondoljam meg, szülnöm kell még „ez után” egy normális gyereket is. Egyszerűen borzalmas volt, azt hittem, összeroppanok.

A lényeg, hogy bár a lányom icipici baba volt, szépen vette az akadályokat, azonban a szakmai felkészületlenséggel ő sem tudott mit kezdeni: örültek a kórházban, hogy a gyerek nincs gépen, ezért elkezdték 10 ml anyatejjel táplálni! El lehet képzelni, egy koraszülött bélrendszere mennyire érett ennyi kajához. Szóval, a kislány hasa 4 nap alatt ijesztően felpuffadt, és amikor már itt is látták, hogy nagy a baj, elküldtek bennünket Debrecenbe. Este 6-ra értünk oda, egy lelkiismeretes sebész doktor bácsi - Dr. Cserni Tamás - még este 10-kor a műtőbe vitte, ezzel megmentve az életét. Örökké hálásak leszünk neki!

Szerencsére maradtunk Debrecenben, ahol szuper volt az ellátás! Vizsgálgatták Vikit mindenféle dolgokra, sokat szenvedett, de 9 hét alatt 2130 gramm lett a súlya, mellyel már haza is jöhettünk. Végig velünk volt a Jóisten, hiszen a vérszegénységet leszámítva komolyabb baja nem volt. Minden orvosnak, minden nővérnek volt egy kedves, jó szava hozzánk, amikor már látták, nem bírom, nem bírjuk idegileg az egészet, a bizonytalanságot, a távolságot. Nélkülük nem sikerült volna viszonylag boldogan karácsonyozni és szilveszterezni a koraszülött intenzíven.

Lelkileg borzalmasan nehéz volt az a két hónap, sok szörnyűséget, rengeteg beteg gyermeket láttam. Mindig az járt a fejemben, hogy mi, ottani anyák mennyit harcolunk, mások meg oly könnyedén lemondanak a gyerekeikről...

Számtalan patológiás terhességről hallottam a kismamaszállón, így testvére biztosan nem lesz Vikinek. Ő a mi kis hercegnőnk, tisztelettel, nagy szeretetben neveljük.

Még egyszer köszönünk mindent Dr. Zeke Józsefnek és a Debreceni Gyermekklinika Intenzív Osztályának, orvosainak - különösen Dr. Nagy Andrea adjunktusnőnek, Dr. Pataki Istvánnak és Dr. Felszeghy Enikőnek - és Nővéreinek, hogy szakmai és emberi hozzáállásukkal támogattak bennünket, hiszen elsősorban nekik köszönhetjük, hogy van egy egészséges, virgonc, gyönyörű kislányunk, aki ma már közel 5 kg. Nem utolsósorban hálásak vagyunk a szüleinknek, közeli rokonoknak, akik mindvégig hittek Bennünk és Vikiben!