Nettó 3 perc elég volt, hogy szaranyának érezzem magam

A nyár nekem most a legkevésbé szól a lelassulásról: igyekszem magam behozni, sőt néha megelőzni munkafronton és a frissen megjelent könyvemmel is éjt nappallá téve foglalkozom. Egyre többször érzem azt, hogy 48 óra sem lenne elég egy napra ahhoz, hogy mindent megvalósítsak, amit szeretnék, így maradnak a hosszabb-rövidebb éjszakázások. Tegnapelőtt is éjjel egyig pötyögtem a gépemen, aztán gyorsan bedobáltam a bőröndökbe a frissen száradt gyerekruhákat, no meg a sajátomat is és kiszámoltam, hogy ha elég ügyes vagyok, akkor van még öt és fél órám aludni: reggel ugyanis időpontra kellett rohannom a gyerkőccel egy vizsgálatra. Csodák-csodájára reggel nyolcra minden készen volt: a csomagok, a hajmosás (mely nyáron már-már luxus az anyahajnak), a játékos zsák, amit nem lehet itthon hagyni: ugyanis a vizsgálatról egyenesen a nagyszülők felé vettük az irányt Pécsre.

Azt hiszem mondhatom, hogy kellően mozgalmas napom volt az utazással együtt, így talán nem meglepő, hogy este 9-kor már úgy dőltem volna be én is az ágyba, mint egy darab fa.

És ekkor jött a dráma...

Nem találtam a gyerek alvós plüssállatkáját, csak egy másikat, a baglyot, aki sajnos csak „másodhegedűsként” szerepel a kedvenc plüssök-bábjátékok ranglistáján.

Nem volt elég az esti 30 fokos hőség, még egyszer levert a víz, amikor konstatáltam, hogy „valahogy ezt most el kell mondanom neki”. Még sosem aludt a plüss nélkül, akit megőrizve inkognitóját, nevezzünk most Béka Benőnek. Így hát, miközben szinte másodpercenként vágott gyomron a tajtékzó lelkiismeret, igyekeztem óvatosan tálalni a dolgot a fáradtságtól már vagy egy órája nyűglődő gyereknek.

„Képzeld, az történt, hogy Béka Benő szabadságra ment...otthon felejtettük...ő is meglátogatja a rokonait, amíg mi itt vagyunk a nagyiéknál” – próbálkoztam be és elsőre úgy tűnt, hogy átment az infó, elfogadta a tényt.

Aztán a dupla esti mese után még egyszer rákérdezett: „De nem megyünk haza érte? Mert ő is szabadságra ment?” – bőszen bólogattam és elmondtam újra a sztorit egy kicsit viccesebben, hogy a lehető legmesszebbre elkerüljük a sírást.

Lefeküdtem mellé és ugyanúgy simogattam a hátát, ahogy otthon, de persze nem volt nyugovása. „De én az igazi alvósomat szeretném, nem jó a Bagoly bácsi!”

Újra nekifutottam, de ekkor már annyira szaranyának éreztem magam, hogy épp „csak” a legfontosabb dolgot sikerült otthon hagynom, hogy már majdnem nekem eredtek el a könnyeim. Folytattam az altatást és közben a fojtogató bűntudat nyomására újra és újra próbáltam lejátszani a fejemben a képkockákat: de sehogy sem találta a pillanatot az agyam, hogy hol és mikor láttam utoljára Béka Benőt. A gyerek közben nyugtalanul forgolódott, engem használva Béka Benő helyett: gyömöszölt, rángatta a pólómat, simizett, szinte belém bújt már, annyira nem találta a helyét.

Én már a másnapi akcióterven agyaltam: „felhívom anyósom testvérét, hogy menjen el anyósom házába (aki épp nyaral), keresse meg a lakáskulcsunkat, ugorjon be hozzánk a békáért, majd adja oda az egyik barátomnak, akit szintén fel kell hívnom, hogy mielőtt elindul Pécsre tegyen egy kerülőt nekem a gyerek plüssállatáért.”

Aztán eszembe jutott, hogy csak egy válltáskával jöttem Pécsre, de a másik, nagy méretű zsáktáskát is beraktam a biztonság kedvéért. Felkapcsoltam a villanyt, lerohantam az emeletről a táska után kutatva és miután kizipzároztam, kiemeltem belőle a reggel óta ott raboskodó Béka Benőt.

Rég láttam ilyen örömöt és megkönnyebbülést a gyerekem arcán, amikor megpillantotta: „Mégis eljött velünk a Benő?”

„Igen, csak egy kicsit megtréfált minket” – válaszoltam és a tonnányi követ lerázva a szívemről megállapítottam, hogy mégsem vagyok szaranya.