Nem mindenki vajúdik szépen csendben...
Mióta civilizált az emberiség, alapelvárás, hogy mindig, minden körülmények között moderáljuk magunkat. Ez leginkább visszafogottságot jelent. Elzárkózást a szélsőséges reakcióktól.
Nagy vonalakban egyetértek ezzel, hiszen (többek között) az különböztet meg minket az állatoktól, hogy tudunk uralkodni magunkon. Mégis vannak olyan helyzetek, amikor a környezetnek kellene alkalmazkodnia az egyénhez, és nem fordítva. Még akkor is, ha ez elsőre ijesztően formabontó.
Mert az rendben van, hogy alkalmazkodsz az utcán, a boltban, a buszra várva, a munkahelyeden. A szeretteidhez azért, mert szereted őket, az idegenekhez pedig azért, mert udvariasságra neveltek. A helyzetek 98 százalékában figyelembe veszed a közösség elvárását és érdekeit, moderálod az érzéseidet és a reakcióidat. És ez így van jól.
A maradék két százalék viszont az az extrém élethelyzet, amikor elvárható, hogy a közösség legyen elnéző veled. Hogy a többség szorítsa össze a fogát, ők legyenek tekintettel rád, mert abszurd és embertelen lenne, ha fordítva történne.
Ilyen mondjuk, amikor valaki pánikol egy égő házban. Nem hiszem, hogy egy tűzoltónak is megfordulna a fejében, hogy milyen bunkó a füstölgő ablakból ordibáló szerencsétlen. Pedig így is, úgy is odaérnek érte - ha meg nem, akkor sem változik semmi azzal, hogy kiabál. De mégis milyen abszurd lenne, ha visszakiabálna a lánglovag, hogy "Tessenek szépen türelmesen, csendben várni, kedves égő házban rekedtek!"
Vagy ott voltak régen az orvosok, akik háború idején fájdalomcsillapítás nélküli amputálásra kényszerültek. Szerintem egyikük sem borult ki azon, hogy műtét közben kiabált a páciens.
Ilyesmi persze szerencsére nem sok emberrel esik meg. Van azonban két szituáció, amely jóval gyakoribb: a szülés és a haldoklás.
Akárhányan is vegyenek körül, mindkét helyzetben egyedül vagy. A legközelibb szeretteid sem vívhatják meg helyetted a harcot, akkor sem, ha hajlandóak lennének rá. Új életet adsz, vagy a saját életedet búcsúztatod. Mindkettő nagy dolog. És ettől néhány percig vagy óráig, valamilyen szinten a világ középpontjává válsz.
Kismama vagy, és azon szorongsz, hogy elveszted a fejed szülés közben? Hogy kiabálni fogsz, netán káromkodni, és ezért megszégyenülsz? Hogy a jelenlévők elítélnek majd, ha másképp nem, hát gondolatban? Azt üzenem: ne félj! Ezek azok a percek, amikor a közösségnek kell tűrnie. Amikor nem elvárható, hogy te alkalmazkodj. Hogy "viselkedj". Most nekik kell. Te tedd azt, amit akkor és ott a lelked legbelső bugyra, a pillanat vagy akár az ösztönöd diktál!
Ha úgy jó, csendben ússz a fájdalommal, vagy halkan szűkölj! És ha azt érzed, hogy segít, vagy már nem bírod másképp, akkor ordíts nyugodtan! Hidd el, most az egyszer ez jár neked. Elengedheted magad. Most a többieknek kell megérteniük a fájdalmadat, a félelmedet. Csak olyanoknak szabad ott lenniük, akik képesek rá! Ha pedig mégsem képesek rá, akkor most ez egyszer nyugodtan mondhatod:
"Sajnálom. Ez most rólam szól. Akkor is, ha másoknak ez kellemetlen és nem tetszik. Ez most az én órám."
A cikk forrása: she.hu
Nyitókép: Shutterstock
Greta May, 2018. április 14.
