Nem bírom tovább! – egy kisgyermekes anya őszinte vallomása

A következő gondolatok talán Benned is ott motoznak, de a legtöbb anya képtelen beszélni róla. Képtelen, mert fél, hogy elítéli a környezete, rossz anyának titulálja, vagy csak egyszerűen úgy érzi, hogy senkit nem érdekel, nincs, aki meghallgatja. Nem vagy egyedül! Mi meghallgatjuk. Sőt, most le is írjuk!

Hova tűnt az „én”?

Az elmúlt hónapok, évek (!) mindig csak Róla szóltak, minden a kicsi körül forgott (forog azóta is). Ha vendégségbe jön valaki, Neki hoz ajándékot, Róla kérdezgetnek. „Hogy van a bébi, minden rendben?” „Megkapta a kötelező oltásokat?” „Eszik rendesen?” Ha néhanapján én is szóba kerülök, akkor is leginkább olyan szempontból vagyok érdekes, hogy tudom-e Őt szoptatni, én milyen popsi kenőcsöt használok, hogyan oldjuk meg a bölcsibe a beszoktatást… Szóval nem igazán az én hogylétem az érdekes…

Hozzáteszem, szinte hiábavaló is lenne elmélyülni bármilyen témában, mert amióta a szemem fénye megszületett, képtelen vagyok bárkire is komolyan odakoncentrálni. Régebben büszke voltam arra, hogy nagyon jó megfigyelő vagyok, mindig megjegyeztem mindent a barátaimmal kapcsolatban… Most állandóan csak kapkodom a fejem, visszakérdezek, üveges a szemem és tompa az agyam – bár, hogy őszinte legyek, annyira nem is érdekelnek most mások csip-csup ügyei, valahogy minden eltörpül a saját gondjaim mellett. Egyetlen egy dolog van, amire minden idegszálammal ráfeszülök: hol van Ő, mit csinál Ő, mi van a kezében, mit gyömöszöl a szájába, hova akar éppen felmászni/honnan akar leesni. Néha az asztal szélén csüng, nekem pedig az idegeimen táncol.

Ünnepnapnak számít, amikor kicsit magam lehetek. Például, amikor az apja elviszi sétálni. Az az egy-egy óra olyan gyorsan elröppen, mintha csak egy szemvillanás lenne. Ilyenkor szoktam hajat mosni (nahát, micsoda „én-idő”!), takarítani (végre nem arra kell figyelnem állandóan, hogy fel ne lökjem a kisfiam), vagy csak egyszerűen ülök a kanapén és magam elé meredek. Az első húsz percben még zsibong a fejem, néha észre sem veszem, hogy már nincs körülöttem senki, és CSEND van. Megdörzsölöm a szemem, hogy nem csak álmodom-e, aztán amikor épp elkezdem élvezni a nyugit; már vissza is értek, kezdődik minden elölről. Őszintén? Néha ott ragadnék egy picit… A csendben, a mozdulatlanságban – na meg a rendben, ami három percig se képes megmaradni.

Tele a hócipőm az állandó rohanással!

Világéletemben precíz voltam mindenben: mindenhova időben érkeztem, minden munkám megvolt határidőre, a pasikat sem várattam meg; egyszerűen így éreztem jól magam a bőrömben.

Mióta Andriska megszületett, az életem állandó rohanás; etetés, öltöztetés, „mindent pakoljak be, semmi ne maradjon otthon”, fél lábbal a lakásban, fél lábbal a kocsi gázpedálján; már várnak ránk, de a kedvenc játék bent maradt – hol a kulcs???

Aludni akarok!!

„Az inszomniásnak látomás a világ” – hangzik el kedvenc filmemben, a Harcosok klubjában. Hát most már igazán értem. Az örökös inszomnia párosul az állandó álomkórral. Aludnék, de nem tudok. A kicsi folyton felébreszt; eddig a szomszéd szobában sírt, most kettőnk között fekszik, rugdalózik, mocorog. Másfél éve nem pihentem ki magam rendesen!

És még sorolhatnánk… Nektek mi a sztoritok? Meséljetek! Ettől még nem lesztek rossz anyák… Csak egyszerűen sérülékeny és sebezhető, véges energiájú: EMBEREK.