Nehezen, de megszületett!

Átmentünk a szülőszobára, kaptam beöntést, aztán zuhany, és ha kész vagyok, mehetek az ágyra. Bekötötte az infúziót, és otthagyott. Csend és nyugalom. Majdnem elaludtam. Fél hét körül kezdődtek a fájások, enyhe menstruációs fájdalom. Nyolcig erősödtek, de nem volt vészes. Akkor megjött az orvosom, megvizsgált és burkot repesztett. Ami nekem meglehetősen fájt. Nagyon kevés volt a magzatvíz, csak körülbelül 2-3 deci. Aztán kérdezte, kérek-e epidurális érzéstelenítést. Előtte még sosem szültem, nem tudtam mi vár rám, csak azt, hogy bizony fájni fog. Kíváncsi voltam a Fájdalomra. Nem kértem érzéstelenítőt. Később megbántam...

A fájások a burokrepesztéstől felerősödtek. Az oxitocin adagját is emelték fokozatosan. Felkelhettem, sétálhattam, de az infúzió miatt nem volt nagy a mozgásterem. Anyukám jött be a szülésre, apával előre megbeszéltük, hogy Ő az az apa akar lenni, aki a folyosón rágja a körmét.

Minden fájás után elkapott a sírás, hogy hamarosan megláthatom a pici emberkét, aki növekedett a méhemben, a testemben. Minden porcikám rá volt készülve a szülésre. Mondták, hogy szóljak, amikor úgy érzem, hogy kakilni kell. Hát dél körül eljött az idő, felfeküdtem az ágyra, kikötötték a lábamat. Ám a méhszáj nem tűnt el. Akkor várni kell még! Nem nyomhattam.

Könnyebb volt mondani, mint véghezvinni. Kaptam még két szurit a méhszáj eltűntetéséhez. De semmi. 1 óra felé a doki megvizsgált, azt még hozzátenném, hogy folyamatosan nyomtam volna. De persze nem szabad. Szóval jött az orvosom és azt mondta, hogy megpróbáljuk a gyerek fejéről lefejteni a méhszájat, most nyomhatok. Nyomtam is, de a méhszáj nem engedett. Viszont ez olyan fájdalom volt, amit szinte már nem bírtam elviselni.

Anyukám mesélte, mert bár magamnál voltam, mégsem tudtam mi történik körülöttem, kezdtem elveszíteni a kapcsolatot a valósággal. Kaptam oxigént, attól kissé jobban lettem, de úgy éreztem magam, mint egy robot. Csináltam mindent, amit mondtak, de szinte lélek nélkül. Szóval anyukám mesélte, hogy az orvos a császáron gondolkodott. Meg hogy odajött hozzám, és simogatta az arcom, beszélt hozzám. De engem csak a bébi szívhangja érdekelt. Akkorra már majdnem másfél órája kínlódtam a szülőágyon, nem nyomhattam, mert a méhszáj még mindig nem engedett. És akkor megtört a jég, az orvos egyetlen mondatára magamhoz tértem, és tettem, amit kellett a legnagyobb erőbedobással. Ez a mondat a következő volt: Jól van, Erika, eltűnt a méhszáj, MOST NYOMJON!

Én pedig nyomtam, a szülésznő lent dolgozott, az orvosom pedig a hasamon tornázott. És 13:20-kor megszületett az én pici édes fiam!

Miután kibújt, elszállt a fájdalom és a fáradság. Csak azt akartam, hogy mutassák meg! De nem mutatták. Nem tudták mutatni. Mert a köldökzsinór körülbelül 20 centis volt. Addig nem tudták megmutatni, amíg el nem vágták. Végig, amíg a köldökzsinórban nem állt el a lüktetés, arra gondoltam, hogy ha megmutatják, biztosan sírni fogok. De nem így lett. Amikor felemelték és a hasamra tették, nevettem. Sőt mi több, kacagtam! Kinevettem az én kicsimet, mert olyan kis lila, pici, esetlen, csúcsfejű volt! Tudom, hogy minden újszülött így néz ki, de az nem az én fiam, őket nem mertem volna kinevetni.

Szegénykémet annyira megnyomorgattuk az alatt, amíg nem nyomhattam, hogy bevérzett a szeme és nagyon lila volt, de teljesen egészségesen, 54 centivel és 3480 grammal ott foghattam a kezemben, és puszilgathattam. Kivitték, hogy az apuka is lássa, Ő mondta ki rá a végső ítéletet: A mi kis lila marslakónk!

Egy dolgot megfogadtam. A következő babánál nem fogom hagyni, hogy indítsák a szülést. Meg vagyok győződve róla, hogy könnyebben és kevésbe fájdalmasan megszületett volna a fiam, ha a természetre bízom a dolgot. Két év távlatából visszatekintve elég erőszakos volt a születése. De nem bánom, mert idővel gyönyörű emlékké nőtte ki magát ez a meglehetősen fájdalmas történet.