Mindent legyőz a hit

Mindent legyőz a hit  

Házat vettünk. Még be sem költöztünk, már betörtek. Tele voltunk adóssággal, nem működött a gáz és nem volt melegvíz. Alig két héttel a beköltözés után éreztem, hogy terhes vagyok. Őszintén bevallva, már a fogantatás pillanatában tudtam, hogy nem vagyok egyedül, de nem mertem beleélni magamat. Külföldre kellett utaznom, több mint 10 napra, amikor hazajöttem már egyértelmű volt számomra, hogy gyermeket várok. A terhességi teszt is engem igazolt, de az orvosi vizsgálat még semmi biztosat nem mondott, hiszen alig 4 hetes terhességről volt szó. A sok ’nehézség’ ellenére nagyon örültünk a kis jövevénynek. 
Alig egy hétre rá, elkezdődött a reggeli, majd az egész napos rosszul lét, folyamatosan émelyegtem és semmi nem maradt meg bennem. Két hét alatt 4 kilót fogytam, a végén, már a víz is kijött belőlem. Kórházba kerültem infúzióra. (Mellékesen: a születésnapomon kerültem kórházba 08.11-én, és a 811-es szobába feküdtem be.) Pár napig voltam bent, de igazából „csak” a kiszáradástól mentettek meg; sok javulást nem hozott a közérzetemben. Közben megérkeztek az első vérkép eredmények, melyek nagyon rosszak lettek. A nőgyógyászom kétségbeesetten hívott, hogy azonnal ismételjük meg, mert itt valami félreértésről lehet csupán szó. Az ismétlés még rosszabb lett. A májfunkciós értékeim (GPT, GOT, LDH) a normális érték 10-szeresét mutatták. (A GPT, GOT normális értéke 0-31 között van, nekem 278 volt, az LDH-é 230-460, nekem 605 volt.) Soha nem ittam, nem drogoztam és kerülöm a gyógyszereket. Az ismétlések nem hoztak eredményt. Az infúzió kúra valamivel csökkentette ugyan az értékeket, de nem mutatott jelentős javulást. Megvizsgált egy belgyógyász doktornő is, aki megállapította, hogy olyan a májam, mint egy akkut szív infarktus után. Bár egyelőre szerkezeti elváltozást nem mutat, ha az értékek nem javulnak javasolni fogja a terhesség megszakítását, hiszen maradandó károsodást szenvedhet a májam, ami visszafordíthatatlan.
 A folyamatos rosszullétek mellett, az aggodalom is helyt kapott a mindennapjainkban. Hetente kétszer jártam laborba, már nem volt honnan vért venni. Virológiai tesztekre küldték a mintákat, hátha valami vírusfertőzés áll a háttérben: a Paul-Bunnel, Toxoplasma, Hepatitis B, Rubeóla mind negatív, de a Cytomegalovírus (CMV) pozitív lett. Az eredmény itt is megdöbbentő: az 1:22, mint normális arányhoz képest, 1:1024  lett. Ismétlés. Az eredmény ugyanaz. Tehát a diagnózis: a terhesség első felében egy CMV fertőzésen mentem keresztül. Nem létezett olyan szakirodalom, amit ne olvastam volna el ezzel kapcsolatban; a vírus különösen veszélyes a magzatra, főleg az első időszakban, amikor is, vízfejűséget, kisfejűséget, siketséget, látáskárosodást és magzati halálozást okozhat. Elsősorban az idegrendszert támadja, és mindössze 20% a víruson átesett, egészséges babák aránya. (Egyes angol internetes site-okon ez mindössze 2-3%, a nagyobb része, tehát valamilyen károsodást szenved.) 
12 hetes terhes voltam. Az eredmény hallatán a legközelebbi hozzátartozóim legyintettek, hogy ’nem baj, majd a következő...’, vagy némán egymásra néztek, megpróbálva ezzel letörni a bennem lévő ragaszkodást, kitartást és lelkesedést. Próbáltak meggyőzni a nagy kockázat veszélyeiről, hogy ha betegen születik a gyermek, az életem tönkre megy, halálomig/haláláig a gondozásomra szorul, tönkremegy a házasságom, a mindennapjaimat a mindenről való lemondás és az áldozathozatal tölti majd ki. Kimondom. Ott legbelül mindenki lemondott a gyermekemről, és titokban, az utolsó pillanatban még elvégezhető abortuszt tartotta volna jó megoldásnak. De én hittem és tudtam, hogy ezt a gyermeket soha senki nem veheti el tőlem. Ha kell, elutazom a világ másik végére, ha kell, egyedül nevelem fel, de nem engedem bántani. És velem együtt hitt a világ legtündéribb nőgyógyásza is Dr. Hartmann Gábor, akinek ezúton is szeretném kifejezni mérhetetlen hálámat, a kitartásáért és a türelméért. 
Genetikushoz küldtek. Telefonon beszéltünk először, ahol az adjuntus főorvos, az eredmény hallatán, a telefonban, a terhesség azonnali megszakítását javasolta. Akivel addig egyszer sem találkoztam személyesen, nem vizsgált meg, nem látott egyetlen leletemet sem, és ilyen könnyen lemondott volna egy új életről. A telefonban csak annyit tudtam mondani, hogy olvastam egy pár nagyon hatásos vizsgálatról (pl. amniocentesis) mellyel, ha csak 1% esélyt is kapok arra, hogy a gyermekem egészséges, akkor vállalom.  Szörnyű volt. Féltem elmondani a genetikus adjuntus véleményét, az amúgy is bizonytalan családomnak, de akkor a férjem mellém állt. Drága nőgyógyászom próbálta menteni, ami menthető és mindenféle emberi nehézségekkel magyarázta az adjuntus megmagyarázhatatlan állásfoglalását. 
Elmentünk a Baross utcai klinikára. Kimértem közölték a számomra már ismert számokat, és veszélyeket, mint a vírusfertőzés ’mellékhatásait’, majd időpontot kaptunk egy magzatvíz mintavételre. 14 hetes terhes voltam. Felvilágosítottak, hogy amennyiben az eredmény pozitív lesz, úgy a gyermeket meg kell szülnöm, mert művi úton már elvenni nem lehet. A mintavételt, pedig nem lehet előbb végezni a szükséges mennyiségű magzatvíz miatt. 16 hetes terhesen került sor a beavatkozásra. Féltem, de csak a babát féltettem, hiszen 1-2%-ban a beavatkozás is vetéléssel végződhet. A kórház előtt összetörtük az autót, szerencsére nagy baj nem történt, de a férjem a papírok intézése miatt, nem tudott elkísérni. Egyedül mentem. Mielőtt a tűt beszúrták a hasamba, csak annyit mondtam, hogy ’nagyon vigyázzon a gyermekemre és remélem, nem esik baja’. Nem kaptam sem helyi, sem másmilyen érzéstelenítést, még lidocain spray-t sem, ezért nagyon fájt. A végén a kezembe adták a poharat a magzatvízzel és felküldtek a második emeletre, vérvételre. A lift nem működött. Felkászálódtam, de a lépcsőfordulóban már eltört a mécses. Előtört belőlem az aggodalom, a babát illetően, hogy talán a vizsgálat miatt lesz baj. A vérvételről egy „állítólag” hiányzó papír miatt vissza akartak küldeni a földszintre, de ezt már nem bírtam volna megtenni. Nagy nehezen mégis „fogadtak” pár sorstársammal együtt a vérvételnél, miközben folyamatos szapulták kollegáikat a késői és lassan ebédidőbe csúszó vizsgálatkérés miatt. 
Hazamentünk. Szerencsére az autó még működött. Fájt a hasam, hazafelé úton elájultam. Otthon pár napig csak feküdtem és imádkoztam. Hál’ Istennek a mintavétel jól sikerült. Aztán vártunk. Egy hónapot kellett várni az eredményre. Szörnyű volt, az egyre domborodó pocakom, a rugdalózó és kommunikáló babát nem elhinni, megpróbálni nem beleélni magam, elfordítni a fejem a bababoltok mellett. 21 hetes (5. hónapban) terhes voltam, amikor a nőgyógyászom kitörő örömmel hívott fel, hogy az eredmény negatív lett! Mindezt a genetikai kontrollon is megerősítették, a következő formában: „A mintavétel alapján 99%-ban nem található vírus a magzatvízben. Ez koránt sem jelenti azt, hogy a vírus nem ment át a méhlepényen, hiszen a terhesség korai stádiumában elkapott fertőzés és a mintavétel között eltelt több mint 3 hónap alatt a vírus már el is pusztulhat. Magyarázat viszont a hihetetlenül magas májfunkciós értékekre, mellyel az anyai szervezet próbálta védeni a magzatot. Tehát a terhesség kihordható. További kockázati tényező a hallás- és látáskárosodás, melyet magzati állapotban nem lehet ezzel a módszerrel vizsgálni.” Tehát a terhesség kihordható! Nem is tudom elmondani, hogy mit jelentett ez a mondat, a maga „genetikusi”, érzelemmentes fogalmazásában is. Az első hetek örömkönnyekkel teltek, mindenkivel megosztottam a jó hírt, és immár büszkén mutogattam a pocakom. 
És jött a december. Egyik este szorongásokkal teli feküdtem le. Arra ébredtem, hogy valaki fojtogat. Vert a szívem és kapkodtam a levegőt. Úgy éreztem, ha lecsukom a szemem, soha többé nem ébredek fel. Pánikrohamokhoz hasonló tünetek. Féltem a sötétedéstől, egyszerűen számoltam az órákat éjszaka. Azt hiszem ekkor tört ki belőlem, az addig mindenki elől mélyen elrejtett aggodalom és szorongás. Hogy igen, én is gyötrődtem, még ha mélyen elrejtettem, akkor is, hiszen tudtam, hogy csak én védhetem meg ezt a pici életet. Mert tudtam, hogy Valakinek terve van vele. Nyugtatókat kaptam, ez segített. Beiratkoztam egy nyelvtanfolyamra, este sokáig tanultam és majdnem mindennap az addig „kerülendő” bababoltokban kötöttem ki. Gyönyörű szobát rendeztünk be kicsi Szonjának, hogy március végén, amikor megérkezik, már minden készen álljon a fogadtatásra. 
Az ultrahang vizsgálatokon egyre inkább láthatóvá vált a pici keze, lába és arcocskája. A 36. héten farfekvéssel feküdt, a 37. héten ez nem változott. A sok bonyodalom miatt megegyeztünk drága orvosommal, hogy inkább a császármetszés mellett döntünk, bár én nagyon, de nagyon szerettem volna „aktívan” részt venni a születés csodájában. Meg volt az időpont, hogy március 22-én befekszem a kórházba, másnap, pedig meglesz a babóca. De nem adtam fel, lelkileg és testileg is készültem a szülésre. És imádkoztam, hogy forduljon meg. Március 7-én nagyon erős görcsökre ébredtem. A délelőtt folyamán elmúlt. Este még egy kicsit ültettünk a kertbe és 20 óra körül elindultunk „nagybevásárolni”. Először fordult velem elő, hogy az áruházban le kellett ülnöm. Éjjel 2-kor ismét görcsölések, akkor még nem tudtam, hogy ez már fájás. 4-kor elkezdett szivárogni a magzatvizem. Ébresztgetni kezdtem a férjem, hogy azt hiszem itt az idő. Még szépen lezuhanyoztam, hajat mostam stb. és elindultunk. Az úton már nagyon fájt. Reggel 6-re értünk a kórházba. Már kétujjnyira kitágultam. A szokásos vizsgálatok és előkészítés után 7-kor kerültem a szülőszobába. Oda már a férjem is bejöhetett. Nagyon erős fájásaim voltak, nagyon gyorsan tágultam. Tündéri szülésznőm, Erzsike, nagyon sokat segített, ezúton szeretnék köszönetet mondani mindenért. Megérkezett az orvosom, aki elmondta a ’jó’ hírt, hogy nagyon jó, erős fájásaim vannak, ezért nem biztos, hogy szükség lesz a műtétre. Azaz, ha eltűnik a méhszáj, kiderül, hogy császármetszéssel, vagy rendesen szülök. Gondoltam magamban, az hiányozna még, hogy végigvajúdom az egészet, és ezután betolnak a műtőbe. Szülni akartam és szültem is. 2002. március 8-án (Nemzetközi Nőnapon) 8.30-ra megszületett Szonja. Farfekvéssel. Nem sírt fel. Eltelt egy perc. (Nem is gondolnánk, hogy milyen hosszú tud lenni!) A férjem kérdezte meg, hogy miért nem sír? Csend, majd meghallottuk a legszebb síró hangot, a világon. És akkor a kezembe fogtam, a mellemre tettem és nem hittem el. Aztán elvitték. Később tudtam meg, hogy beszorult a kezecskéje, ezért elakadt a szülőcsatornában, be kellett nyúlni érte. Amikor megszületett nem lélegzett, újra kellett éleszteni, 5-ös lett az Apgar-ja. A második már 9.

Szonja most 10 hónapos, 74cm és 10kg. Gyönyörű, nagyon jó kedvű, nyugodt, kiegyensúlyozott baba, mindig nevet, vagy mosolyog. Naponta még kétszer-háromszor szopizik, nagyon szeret enni. Minden eddigi vizsgálat szerint egészséges és én nem bírok betelni vele.

Szentgallayné Szennai Dóra                        

Kórház: Délpesti Jáhn Ferenc Kórház

Két kép Szonjáról:  Fürdés után     Mosoly

2003.02.07