MIÉRT HALUNK BELE AZ ANYASÁGBA?
Blogon olvasom a posztokat... Sorban, anyák írják ki magukból a fájdalmaikat, elvárásaikat és azt, hogy szaranyának érzik magukat. Nem egy-kettő...tömegével. Egyik kicsattanásra sok-sok válasz, hasonló érzésekkel, hasonló problémákkal...
Problémák? Kihívások? Elvárások? Mindegy, minek nevezzük őket... kezdem azt hinni, hogy belehalunk az anyaságba. Legalábbis abba, hogy annyira rohadtulnagyoneszméletlenjól akarjuk csinálni...
Az én kérdésem az, hogy lehet-e?
Tényleg annyira naivak vagyunk, hogy elhisszük, hogy majd a gyerek mellett, a négy fal mögé bezárva képesek vagyunk arra, hogy az egész udvarház ügyét-baját rendezzük? Hogy, mivel otthon vagyunk egész nap, képesek vagyunk mosni, főzni, takarítani, kertészkedni, vasalni, gyereket igény szerint, kötődően nevelni, felmosni, bevásárolni, hazacipelni az ásványvizet, desszertet készíteni, szórakoztatni és esténként vadmacskát játszani, ha a partner arra vágyik...NEMNEMNEMNEM...
Ez a szerep, amit magunkra ráncigálunk a szülés után, a kisgyermekes időszakban nem létezik, csak az illúzióinkban. A Szuperanyu az a nő, aki kér és elfogad segítséget, hogy a sok szerepben és munka között ne haljon bele. Mert a gyereknek anyára van elsősorban szüksége, nem egy emberi robotra, aki időről időre azt érzi, ha még érez egyáltalán, hogy vége, nem bírja tovább, belehal, elfogy az ereje...
És senki ne jöjjön nekem a régi mintákkal. Régen nem pucoltak ennyit, nem ettek ennyit, nem dolgoztak ennyit. Nem volt ennyi ideig egyedül egy nő, nem maradt magára egész nap a pelenkával és nem akarta megmutatni a világnak, hogy majd ő a legeslegtökéletesebben és legmakulátlabbul nevel csodagyereket, hogy az egész világ, beleértve saját édesanyját és anyósát is, megcsodálja...
A cikk további folytatása: http://ujegyensuly.hu
Dézsi Réka, 2017. június 02.
