Merjünk változtatni!
Az én történetem 2009 januárjában kezdődött. 18 éves voltam, egy két és fél éves kapcsolattal. Sajnos, kezdtünk széthullani, nem törődni egymással, így jobbnak láttam a szakítást. Ekkor ismerkedtem meg a párommal az interneten, akivel márciusban, 19. születésnapom után találkoztam először a hatalmas távolság (300km), és az anyagiak miatt. Szüleim nem örültek neki, próbáltak tiltani a páromtól, akiben egyébként semmi kivetnivaló nincs. Dolgozik és normális életet él, mint általában mindenki más.
Mikor visszatértem páromhoz, bejelentkeztem a helyi önkormányzatnál, minden adatomat lecseréltem, lakhelyet változtattam. Ekkor már 19 évesen 6 hetes terhes voltam. Minden szépnek, és jónak tűnt.
Ekkor jött a menthetetlen. A családommal sosem jöttem ki jól, nem tervezett gyermek voltam, ezért csak nyűgként kezeltek. Egyetlen örömük a volt páromban volt, aki nívósabb családban nevelkedett. Édesanyám, bátyám, a volt párom és a rokonok botrányt csaptak, kijelentették, hogy ha megtartom a bébit, többet nem is akarnak látni.
Megpróbálták velem elhitetni, hogy ne azt nézzem, nekem mi a jó, hanem azt, hogy nekik mi lenne. Ők azt szeretnék, ha a volt párommal élném le az életem. Ennek javarészt anyagi vonzata van, és nem tagadom, sokáig szerettem, mély nyomot hagyott bennem, és emlékezni fogok rá mindig. Édesapám beteg, elég idős, 61 éves. És hadd ne mondjam, apuci lánya vagyok, míg otthon laktam mindent én csináltam.
Összetört, hogy nem láthatom többet. Két fontos dolog közül kellett választanom. Sokáig hezitáltam, hiszen nekem mindkettő ugyanolyan fontos, de döntöttem. A sarkamra kellett állnom, végre lett egy olyan alkalom, amikor kiállhattam magamért, a páromért, a babánkért. Nem csak érte és értem, hanem Értünk, a Mi kis családunkért. Döntöttem. Mindent meg fog kapni a jövevény, ami az én életemből kimaradt, de a legfontosabb: azt nem kapja meg, amit én kaptam: az állandó félelemérzetet, a kilátástalanságot, és a cseléd létet.
Most már 28 hetes terhes vagyok. Mit ne mondjak, az örömbe vegyül a bánat is részemről. Szerettem volna mind a kettőt megtartani: a családot és a babát is. Azt, hogy boldog vagyok, nem mondhatom, de azt, hogy elégedett, igen. Várom már a kis csöppséget, eddig a mocorgását vártam, most pedig azt, hogy érezzem az illatát, és lássam a kis arcocskáját, szemeit, mosolyát. Már nincs messze január 25-e. S hogy így alakult, azt jelenti, nem csak én adok új életet a csöppségünknek, hanem én is kaptam egy új lehetőséget.
Kitartást kívánok minden kismamának, aki átélt, átél hasonló helyzetet, amit én. Merjünk változtatni, mert az egy Új Élet kezdete is lehet.
