Megszületett Orsi

Megszületett Orsi  

A történetünk 2006. január 16-án kezdődött, aznap tudtam meg, hogy babát várok. Úsztam a boldogságban, már nagyon vártuk a kis trónörököst. A terhességem problémamentes volt, leszámítva egy kis magasvérnyomásos toxémia-gyanút a hatodik hónapban. Szeptember 17-ére voltam kiírva, de a buli már szeptember 13-án elkezdődött. Fölkeltem hajnalban, amikor a párom indult munkába, kimentem a wc-re és láttam hogy elment a nyákdugó. Még mondtam is, hogy pár nap, és szülünk. Azt persze nem gondoltam, hogy ilyen hamar... Visszafeküdtem aludni, majd pár óra múlva valami furcsára ébredtem. Erős, sűrű folyásom volt. Fölhívtam anyukámat, és lementünk a rendelőbe, mert nem tudtam mire vélni a dolgot. A doki azt mondta, hogy egy ujjnyira ki vagyok tágulva, de menjek nyugodtan haza, szerinte még pár nap mire itt baba lesz. Így hazamentem és megpróbáltam aludni még egy kicsit (az egész terhesség alatt álomszuszék voltam). Dél körül ébredtem újra, a folyás még intenzívebb lett, és már hígabb is. Elkezdtem gyanakodni, hátha a magzatvíz csurog. Megint telefon anyunak, a páromnak, egy órán belül mindketten itt voltak, és indultunk a kórházba.

Nem volt választott orvosom, egy idősebb doktor volt ügyeletben, megvizsgált és mondta, hogy bizony a magzatvíz folydogál, de még mindig csak egy ujjnyira vagyok kitágulva. Csináltak még egy húsz perces NST-t, ami alatt csak egy fájásom volt, úgyhogy a családot hazaküldtem, én pedig beköltöztem a vajúdóba. Kaptam egy kanült, amin keresztül antibiotikumot adtak, mert pozitív lett a streptococcus tesztem. Ez három óra körül volt, utána egy darabig jól el is voltam, a rendszeres fájások hat óra körül kezdődtek, először tíz percesek voltak, majd egy óra alatt öt percesekké sűrüsödtek. Akkor újra megvizsgáltak, de sajnos még mindig egy ujjnyinál tartottam. Nemsokára már három, majd két perces fájásaim lettek, kezdtem elég vacakul érezni magam. Mondták, hogy próbáljak pihenni, de képtelen voltam, annyira fájt. Telefonon beszéltem még a párommal, ő már be akart jönni, de mondtam neki hogy legalább ő pihenjen még, mert lehet hogy hosszú éjszakánk lesz. Éjfél körül újra megvizsgáltak, én biztos voltam benne, hogy már rengeteget tágultam, így hideg zuhanyként ért a hír, hogy még mindig csak egy ujjnyi! Addigra már szinte összeértek a fájások, alig volt közöttük pihenő. Már se ülni, se feküdni nem tudtam, próbáltam tusolni is jó forró vízzel, de úgy éreztem attól csak még jobban fáj. A folyosón sétáltam, és úgy éreztem, hogy biztos nem élem meg a reggelt. Végig úgy készültem, hogy ha lehet nem kérek fájdalomcsillapítót, de ott meggondoltam magam, mindenkit kérleltem az orvosoktól a takarítónőig, hogy adjanak valamit, mert már nem bírom tovább. De nem kaphattam gernicvelői érzéstelenítőt, mert még nagyon messzinek látszott a vége, és azt mondták, hogy ha túl hamar kapom meg, elhúzódhat tőle a szülés. Volt ott egy másik lány, neki is folyt a magzatvize, fájásai meg alig voltak, ugyanúgy mint nekem az elején. Ő ajánlott nekem egy homeopátiás szert, ami a tágulást segítette. Emlékeztem rá, hogy volt szó róla az előkészítőn is (sajnos nem emlékszem a nevére), de nekem nem volt, úgyhogy adott az övéből. Meg is tette a hatását, a következő vizsgálatkor már két ujjnyira voltam tágulva. Fél kettő volt, mondta a szülésznő, hogy ha apuka is itt akar lenni, akkor szóljak neki, hogy indulhat. Fölhívtam, hogy gyorsan jöjjön, kb. húsz perc múlva ért oda, akkorra a két ujjnyiból négy lett. Átcuccoltam a szülőszobára, bejött az orvosom is, egy fiatal doktornő. Kérdezte, hogy kérek-e beöntést, de én inkább nem akartam. Azt hittem, hogy hamarosan a kezemben tarthatom a kicsikémet, de nem így lett. Igaz, hogy már ki voltam teljesen tágulva, de nem tűnt el még a méhszájam. Valószínűleg attól torpant meg a tágulás, hogy nem szedtem be az összes bogyót, de ez sajnos csak utólag jutott eszembe.

A következő pár órát a szülőágyon félig fekve töltöttem, sajnos a bébim nem engedte, hogy fölálljak, vagy esetleg csak üljek, ahogy ilyesmivel próbálkoztam leesett a felére a szívhangja. Úgyhogy maradtam fekve, iszonyatos fájdalmak között. Akkor már azért nem kötötték be az EDÁ-t, mert nagyon közelinek látszott a vége. Téptem a kapaszkodót, a párom kezét megfogni se mertem, nehogy kárt tegyek benne. De nagyon jó volt, hogy velem volt, itatott, meg törölgette a tarkómat és a homlokomat hideg ronggyal, ami nagyon jól esett. A doktornő néha benézett, megvizsgált, majd kiábrándított, hogy a helyzet ugyanaz. Aztán egyszercsak elkezdődtek a tolófájások, szörnyű volt, hogy még nem tolhattam, vissza kellett tartanom amíg eltűnik a méhszájam. Egyszer megpróbálta fájás közben „eltolni”, de az még jobban fájt, üvöltöttem vele, hogy ne bántson, úgyhogy inkább békén hagyott. Aztán amikor úgy látták, hogy reménytelen a helyzet kaptam egy kis oxitocint, meg fájdalomcsillapítót, és mondták, hogy próbáljak oldalra fordulni, várjak három fájást a jobb oldalamon, majd hármat a balon. Addigra már annyira oda voltam, hogy számolni se tudtam, mindegyik fájás után megkérdeztem a szülésznőt, hogy megvolt-e már a három. Nem tudom végül ez segített-e, vagy az oxitocin (vagy a kettő együtt), de szép lassan eltűnt a méhszájam, szabad volt az út Babóca előtt. Nem is sokat teketóriázott, két fájásra kinn volt a feje, majd még kettőre az egész kis teste. Az első fájás után mondta a szülésznő, hogy már látja a fejét, és hogy fogjam csak meg. Akkor érintettem meg először a kislányomat, fantasztikus érzés volt, és nagyon sok erőt adott. Utána már minden sokkal könnyebbnek tűnt, szinte nem is éreztem fájdalmat. A szülésznő próbálkozott ugyan a gátvédelemmel, de az én kicsim nem akart már várni, úgyhogy repedtem, de nem nagyon. Így született meg szeptember 14-én 40 óra 40 perckor Barabás Orsolya, 3550 grammal és 56 centivel. A köldökzsinórt gyorsan el kellett vágni, egyrészt, mert Rh negatívos vagyok, másrészt, mert elég rövid volt, de aztán rögtön a hasamra tették. Azonnal elszállt még a maradék fájdalmam is, nem létezett más számomra, csak Ő. Úgy el voltam tőle ájulva, hogy meg se szoptattam, csak bámultam ezt a kis angyalt. Aztán elvették, hogy megvizsgálják, meg rendberakják egy kicsit, de nem vitték el, minden ott a szülőszobán zajlott. Amikor fölöltöztették Apája kapta meg, közben engem is megvizsgáltak, összevarrtak. Amikor már mindenki készen volt átvittek minket az alternatív szobába, ahol végre együtt lehettünk mi hárman. Ott meg is szoptattam, már akkor nagyon ügyes volt, és én is ettem pár falatot. A bent töltött pár nap gyorsan elrepült, Orsi éjjel-nappal velem lehetett, ebben a kórházban csak baba-mama szobák vannak. Azóta eltelt öt hónap, Orsi gyönyörű, szépen fejlődik, anyatejen kívül mást nem is eszik.

Köszönettel tartozom Dr. Guttmann Orsolyának, aki világra segítette a babámat, és akinek egész életemben hálás leszek a kedvességéért, a segítségéért, és azért hogy a kicsikém születése ilyen szép emlékként maradt meg bennem. Szeretném majd a többi babámat is vele megszülni. Valamint köszönet illeti a fővárosi Szent Imre Kórház szülészeti és gyermekosztályának többi dolgozóját is, amiért olyan jól bántak a babámmal és velem.
Hortobágyi Eszter

2007.02.16.