Megérkezett! – A második szülésem története...

November 8., éjjel 2 óra:

 A férjem épp hazaért munkából. Felkeltem, váltottunk pár szót, de annyira álmos voltam, hogy vissza is bújtam az ágyba. Félálomban érzékeltem, hogy enyhe fájásom van. Aztán újabb és újabb.. Mire a férjem lefeküdt, 4 fájást számoltam. Megkérdeztem, mégis mennyi ideje fekhettem vissza. Olyan negyed órája, mondta. Mikor közöltem vele, hogy fájásaim vannak, felkiáltott: és ezt te csak így mondod? Álmos vagyok, aludj te is kicsit, majd felébresztelek, válaszoltam, de én már nem tudtam visszaaludni. Feküdtem még egy rövid ideig, aztán előkészítettem a táskámat, a papírokat, sétálgattam a lakásban.

Éjjel 3 óra:

Számolni kezdtük, 1 perces fájások, 3 perces szünetek. Visszafeküdtem az ágyba, de nem maradtam ott sokáig. Igaz, jólesett a meleg takaró alatt feküdni, de egyre hangosabban szedtem a levegőt a fájások alatt, és mivel nem akartam felébreszteni a fiamat, inkább kivonultam a nappaliba. A férjem közben felhívta a dúlát. Felöltöztem, letérdeltem a szőnyegre, ráborultam a fit labdára, és a fájásokra koncentráltam. A következő egy óra villámgyorsan eltelt. A fájások hossza ugyan nem változott, viszont egyre erősebbek lettek.

Hajnali 5 óra:

Megérkezett a dúla. Nem szólt, csak csendben mellém telepedett a földre. Amikor jött a fájás, hangosan lélegzett velem. A szünetekben itatott. A fiam közben felébredt. Az apja próbálta őt visszaaltatni, esélytelenül.

Reggel 6 óra:

Annyira felerősödtek a fájások, hogy kilégzésnél egyre hangosabban hümmögtem. Minden fájás után azon járt az eszem, hogy a kicsi fiam mennyire meg lehet ijedve a másik szobában, így kijelentettem, kórházba akarok menni. A dúla hívta a kórházat, szólt, hogy menni szeretnék és hogy vízben szeretnék szülni, medencés szülőszobát kérünk. Akkor épp foglalt volt mind.

Apa felöltöztette a gyerkőcöt, levitte a csomagokat, én meg úgy, ahogy voltam, otthoni ruhában indultam neki, nem érdekelt semmi, csak hogy mihamarabb a kórházban legyek, a fiam meg az apjával hallótávolságon kívül.

Azért az autóban két fájás közt még megjegyeztem, milyen szép a napfelkelte, meg letoltam a férjemet, ne mondogassa már, hogy mindjárt ott vagyunk, pontosan tudom, hol a kórház. :)

A szülőszobán:

Mire a kórházba értünk, felszabadult a medencés szülőszoba. A családomat szinte kizavartam. A férjemen ugyan láttam, hogy maradna még, de a fiamat minél távolabb akartam tudni. Jött a szülésznő. Fiatal, mosolygós, szimpatikus nagyon. Megnézte a papírjaimat, elolvasta a szülési tervet, majd megkérdezte, meg e vizsgálhat. Felfeküdtem az ágyra. 4-5 ujjnyira voltam nyitva. Baba szívhangja rendben. Míg a medencébe engedték a vizet, az oldalamon feküdtem. A dúla mentolos olajjal masszírozta a derekam, a fájásoknál fogta a kezem és velem hümmögött. Az olajos masszázs nagyon sokat segített.

A medencében:

A medence hatalmas és mély volt. Attól a pillanattól, hogy elmerültem a vízben, a vajúdásomnak új szakasza kezdődött. Mintha másik dimenzióba csöppentem volna. Letérdeltem, a sarkamra ereszkedtem, ráborultam a medence szélére. A fájásoknál egyre hangosabban, egyre erősebben hümmögtem, a dúla velem lélegzett, viszont a fájások közt mintha transzba estem volna. Soha életemben nem tapasztaltam még ilyet. A hihetetlenül erős fájások közt mintha teljesen kikapcsoltam volna, aludtam, mégis tudatomnál voltam.

Néha a szülésznő ellenőrizte a baba szívhangját, de egyébként hagyta, hogy minden menjen a saját ritmusában. Ha a baba mozgott, a fájások még erősebbek voltak. Az egyik fájás végén azt éreztem, nyomnom kell. A következőnél újra. Mikor szóltam, a szülésznő kedvesen annyit mondott: Hallgass a testedre, ha nyomnod kell, nyomj! Alig akartam hinni a fülemnek. Az első szülésemnél órákon át jöttek a tolófájások, de nem engedtek nyomni. Most csak a fájás végén jött az inger, és nyomhattam. Elmondta, hogy ha kibújik a baba feje, már ne üljek vissza a sarkamra, és ha megszületik a baba, emeljem ki őt a vízből. Mondta a dúlának, hogy szerinte maximum egy órán belül baba lesz, szóljon az apukának. Az órára pillantottam, 9 óra múlt. A következő nyomásnál valami furcsát éreztem. Enyhén rózsaszínű lett a víz körülöttem. Csak ekkor repedt meg a magzatburok.

Hazudnék, ha azt mondanám, csendes voltam. Pár nyomás után a szülésznő ismét meg akarta nézni a baba szívhangját, de nem találta. Ne ijedjek meg, mondta kedvesen, a baba már nagyon lent van, azért nem találja a szívhangot. Egy hirtelen ötlettől vezérelve visszakérdeztem, akkor én már érezném a fejét, ha oda nyúlnék? Igen, nézd meg nyugodtan, válaszolta. Leírhatatlan érzés volt érezni a baba puha fejecskéjét a szülőcsatornában. Minden egyes fájás után kitapintottam. Erőt adott, hogy tudtam, éreztem, mikor mennyit haladt. Közben jött egy másik szülésznő is, keresték a szívhangot. Szóltam, hogy hagyjanak, jön a fájás, de a fájás után azonnal jött a következö, és éreztem, hogy nagyon nyom a baba feje. Nem volt szünet, jött az addigi leghosszabb fájás, nyomtam, ahogy csak bírtam, és egyszer csak kinn volt a pici feje. Nem volt időm szusszanni, máris jött a következő összehúzódás, és 9:31-kor megszületett a fiam. Ó, Istenem! - ennyit bírtam kinyögni, kerestem Őt a vízben, és már öleltem is magamhoz. Mozgott, lélegzett, én meg csak ültem a medencében és szorítottam magamhoz. Hihetetlen volt az egész.

Már előre megbeszéltük a szülésznővel, hogy a méhlepényt nem a medencében szülöm meg, mert ott nem tudják figyelni, mennyi vért veszítek. Mivel a fél lótusz szülést választottam, még össze voltunk kötve a babával, mikor kimásztam a medencéből és felfeküdtem az ágyra. Betakartak bennünket, de nem sürgettek, hagyták, hogy élvezzem az első perceket a picivel. Ekkor érkezett a férjem és a fiam. Nem tudtuk, mitől ijedt meg a gyerkőc, a babától, vagy a szülésznőktől, de sírni kezdett, hogy ki akar menni. Pár szót váltottunk a férjemmel, aztán kiküldtem őket, nem akartam, hogy sírjon a fiam. Nem tudom, mennyi idő telhetett el, mikor a szülésznő szólt, hogy akkor nyomjak még egyet, hadd szülessen meg a méhlepény is. Enyhén nyomta a hasam, én meg nyomtam egyet, és már kinn is volt. A méhlepényt a pocakomra tették, hogy ha úgy alakul, Apa vághassa majd el a köldökzsinórt.

Hosszú percekig így feküdtünk, próbáltam a picit szoptatni. Apa és a gyerkőc visszajött, de a fiam megint sírni kezdett, már egyértelműen a babától, így abban maradtunk, hogy elmennek, majd ha az újszülött osztályon leszünk, akkor visszajönnek. A szülésznő megkérdezte, akarom e elvágni a köldökzsinórt. A bal kezemmel tartottam a kicsit, a jobb kezembe adta az ollót, nem tudhatta, hogy balkezes vagyok. Próbáltam elvágni, de végül ő vágta el. A következő bő fél órában összevarrt, a pici végig a mellkasomon feküdt. Mikor kész lett, elmentem lezuhanyozni, felöltöztettem a babát. Vártuk a gyerekorvost, hogy vizsgálja meg őt, aztán mehessünk az osztályra. A dúla végig velünk maradt. Az osztályon már szépen szopizott a kicsi, igaz, a technikája még nem volt a legjobb, de evett, és nekem csak ez számított. Ami meglepett, az az utófájások intenzitása. Minden szopizásnál erős fájásaim voltak. Mivel minden vizsgálat eredménye jó lett, késő délután megkaptuk az engedélyt, hazamehettünk. Hívtam a férjemet. Kicsit ugyan aggódtunk, mert a fiam egyértelműen félt a kicsitől, mégis valami azt súgta, jó döntést hozok. Így estére hazaért az immár négy tagúra bővült családunk :)

Sokszor gondolkodom azon, mennyire más volt ez a szülés. A fájdalom intenzívebb volt, hiszen nem kértem fájdalomcsillapítót, mégis elmondhatom, hogy ezt a szülést nem túléltem, mint az elsőt, hanem igazán átéltem, testileg, lelkileg egyaránt. Én irányítottam, nem erőltettek rám semmit, és az, hogy ennyire tudjak figyelni a babára már azelőtt, hogy megszületett volna, egy olyan élményt adott, amiről álmodni sem mertem. Köszönettel tartozom a dúlámnak is, aki mellettem volt, biztatott, segített, hogy kitartsak végig. Neki köszönhetem, hogy nem estem szét lelkileg már az elején.

Még mindig hihetetlen számomra, hogy immár kétgyermekes anyuka vagyok. A baba egy újabb csoda az életemben, ugyanúgy, ahogy a bátyja is. :)