Már értem miért nem jön a barátnőm látogatóba, mióta anya lettem...
Igazi gyerekkori barátság a miénk, ami, - ha mondhatjuk így-, a tini éveinkben élte virágkorát. Amikor felnőtté cseperedtünk, persze kissé változtak a dolgok: már nem lógtunk együtt sülve-főve, hiszen mindenkinek megvolt a maga kis munkával, családdal, szerelemmel tarkított élete; de azért igyekeztünk így is gyakran találkozgatni.
Az elmúlt pár évben volt mindkettőnk esküvője, ez valamelyest megint összekovácsolt minket arra az időszakra, hiszen ismét közös témán pörögtünk, mint a régi szép időkben...tudjátok, mint amikor tinédzserként ugyanolyan pólót, farmert, cipőt hordtatok a legjobb barátnőtökkel. Aztán lezajlottak az esküvők is, és mindketten, - ki-ki a maga férjével-, elkezdtük a családi fészek építését. Költözés, felújítások, közben rengeteg munka. Így telt az elmúlt két év. Meg persze a családalapítással, legalábbis annak tervezésével. Nálunk sokadik próbálkozásra ugyan, de végre összejött a kis lurkó és tavaly nyáron végre bővült a családunk. Ágiék viszont mintha nem mozdultak volna semerre a babavállalást illetően. Azután, amiken mi keresztül mentünk a kisbabánkért, bevallom én nem mertem náluk rákérdezni, hogy egyáltalán próbálkoznak-e, hiszen saját tapasztalatból tudom, mennyire tud fájni egy rosszkor, vagy csak puszta kíváncsiságból feltett kérdés a „gyerek-projekttel” kapcsolatban.
Mindössze annyit tudtam, hogy akarnak gyereket – és ez teljesen egyértelmű is volt számomra, hiszen már bő 10 éve együtt vannak.
Amikor megszületett a kisbabánk, persze ők is bejelentkeztek, hogy jönnének hozzánk babanézőbe. Pár hét múlva már az ajtóban álltak és alig várták, hogy lássák a kis jövevényt. Azonban így visszagondolva, végig elég furán viselkedtek: például egyértelműen nem akarták kézbe venni a kicsit – amit akkor nem is igazán bántam, hiszen még csak 8-10 hetes lehetett. Úgy rémlik, hogy a férje valami fura utalást is elejtett a babavállalásukkal kapcsolatban, amikor Ágival beszélgettem. Mintha azt mondta volna:
„Jó, hogy szólsz, hogy nálunk is tervben van...”
Rém kellemetlen volt, amit akkor nem is tudtam hova tenni, mert látszólag mindketten nagyon zaklatottak lettek ettől a kis beszólástól, majd ezután viszonylag hamar távoztak is. Ági megígérte, hogy gyakran meglátogat és ha már a baba nagyobb lesz, jön velünk játszóterezni is meg mindenféle programra. Nagyon örültem, azt gondoltam szuper móka lesz, az életünknek egy új, izgalmas fejezete.
A kisfiunk már elmúlt fél éves, Ágit azonban azóta sem tudom elcsípni. Néha váltunk pár szót Messengeren, meg telefonon, - videóhívással egyszer próbálkoztam, akkor lelkesnek tűnt egy találkozóra-, de semmi, képtelenek vagyunk összehozni egy személyes találkozót, pedig én aztán nem nagyon mozdulok ki, tárt karokkal várom az otthonunkban hétköznap munka után, és persze hétvégén is. De ő nem jön. Nem hív, csak akkor válaszol, ha ráírok pár sort, aztán napokig megint semmi reakció.
Egészen múlt hétig azt gondoltam, hogy valami baja lehet velem, csak nem mondja meg, vagy hogy inkább csak velem találkozna, gyerek nélkül. Persze ez utóbbi is megoldható, csak egy szavába kerülne. De aztán múlt hétvégén véletlenül összefutottam az édesanyjával, aki általában 5 percbe sűrítve képes mindent elmondani mindenkiről, amit fontosnak talál. Mivel a kicsi velem volt, ezért egy sor gügyögés és dicséret után elpanaszolta, hogy ő még nem nagymama. Próbáltam hárítani a témát, hiszen ez egyáltalán nem rám tartozik és távol álljon tőlem, hogy bármilyen álláspontot is képviseljek Ágiék családalapítási terveiről, főleg a minden lében kanál anyukája előtt. Aztán a „kedves mama”, - ahogy Ági férje viccesen hívja-, elcsacsogta, hogy a gyerekek most vannak túl a meddőségi vizsgálatokon, ahol lényegében nem találtak semmit.
„Nem meddők állítólag. De senki nem tudja, akkor meg miért nem jön a gyerek.” – mondta értetlenkedve.
Annyit még megtudtam, hogy most újabb kivizsgálásokra megy Ági, amelynek keretében ellenőrzik a petevezetékét és hasonló fontos szerveit, hogy megfelelően funkcionálnak-e. Az anyukája szerint szörnyen megviseli őket a dolog, de nem akarnak beszélni róla. Én megértem őket. Mi ugyan nem pont ezen az úton, de hasonlóan rázós helyzeteken mentünk keresztül, amíg végre életet adhattam a fiunknak.
Borzasztóan nehéz emésztgetni, hogy talán valami baj van veletek, az pedig, hogy nap mint nap szembesültök vele, hogy elrohannak mellettetek a napok-hónapok-évek, amíg körülöttetek már szinte mindenki szülővé válik, egyenesen lélektépő.
Szóval így már értem, hogy Ági miért nem röpül hozzám babázni, értem, hogy miért nem akar szembesülni azzal, hogy neki még nem adatott meg ugyanaz, ami nekem.
Sokan azt mondják, akinek nincs gyereke, nem tudja miről marad le...de szerintem ez nem így van. Igenis vannak köztük, akik mindenkinél jobban tudják, hogy milyen az, ennyire akarni, vágyni valamit...tudom, hiszen pár éve még én is ebben a cipőben jártam.
Eltökéltem, hogy segítek Áginak. Nem akarom letámadni és kéretlenül ajánlkozni sem. Inkább csak finoman megemlíteni, hogy mint azelőtt minden másban, most ebben is számíthat rám. Nem erőltetem rá a gyerekem, sem pedig semmi mást, amit nem akar. Nem lesz könnyű menet, de remélem jövő ilyenkor már az ő babájuknak örülhetünk és mi megyünk hozzájuk babanézőbe.
(Olvasónk, Rita története.)
B.F., 2019. március 21.
