Leteszteltük, milyen, ha egy napig mindent szabad!És nem csak a gyereknek volt jó…

Ha egyszer lenne időnk megfigyelni anyaként (hahaha, ha egyszer lenne időnk, tuti nem erre fordítanánk), hogy 24 óra leforgása alatt hányszor hangzik el a szánkból, hogy „nem szabad”, „ne vedd a szádba”, „ne nyeld le”, „vigyázz, le fogsz esni”, „beütöd a buksid” (stb.), magunk is meglepődnénk!

A gyermeknevelés bizony sokszor küzdelmes harc, amiben sírást nevetés követ – vagy épp egyszerre zajlik e kettő. Sírás lehet akkor is, ha megtiltunk valamit, de bizonyos helyzetekben még mindig kevesebb krokodilkönny hullik így, mintha megengednénk, hogy a kicsi mondjuk felmásszon az asztalra, majd leessen onnan. (Ha az alternatív nevelés híve vagy, itt olvashatsz arról, hogyan mondj „nem nélkül nem-et”! http://www.babanet.hu/gyerek/szulok-es-gyerek/mondj-nemet-a-nem-re-ot-praktikus-tanacs-a-szigoru-tiltas-helyett/ )

Tehát a szabályok kellenek, mégis olyan rossz, hogy amikor apa hazaérkezik, Neki úgy tud örülni a lurkó, mint ahogy nekünk „szigorú” anyának már nagyon rég nem… Apával minden olyan könnyű, apa mindent megenged… Sőt, apának egyetlen szavára elteszi a rosszaság a játékot, amiért mi egész nap könyörögtünk!! Néha kicsit kezd „jó zsaru- rossz zsarussá” válni a helyzet, nem?!

Szóval mi úgy döntöttünk, beiktatunk egy olyan napot, amikor végre mi (is) jó zsaruk lehetünk, és (majdnem) mindent megengedünk szemünk fényének!

A szabadnapos kisbaba „garázdálkodik”

Tehát amikor négy éves kisfiúnk reggel felébredt és szokás szerint a nasis szekrény felé vette az útját, nem tukmáltam rá az általam készített reggelit. Az első fogás pillecukorból állt. Kérte – megkapta! (Már ekkor csodálkozón nézett rám, aztán elmosolyogta magát és némi ravaszságot véltem felfedezni a szemében; azt hiszem ráérzett, hogy ez ma egy különleges nap lesz!) A második fogás müzli volt, szigorúan a TV előtt elfogyasztva. Az evés közbeni tévézésnek ugyan nem örültem, de legalább úgy elvolt, mint a kisangyal és Isten tudja mióta először, nekem is sikerült elolvasni a reggeli híreket és elszürcsölni a tejes kávém!

A reggeli után feltettem a nagy kérdést: na mit csináljunk ma? A kisfiam annyit felelt rá, hogy „állatok” – szóval az állatkertbe szeretne menni, konstatáltam (nem is rossz ötlet, az állatokat én is szeretem). A játékok szanaszét maradtak és a mosatlan is megvár minket – így indultunk neki az útnak. (Egy darabig még zavart a gondolat, hogy rendetlenséget hagyunk otthon, de egész hamar elengedtem és kezdett tetszeni a dolog; egy nap, amikor a kötelezettségek alól ÉN IS fel vagyok mentve!!)

Tízóraira popcorn, vattacukor, ebédre sült krumpli és csibe falatkák (le se merem írni, melyik gyorsétteremben!), desszertnek jégkrém. És természetesen minden állomáson valami apróság (kulcstartó, plasztik figura, stb.) – csodálkozva vettem észre, hogy sosem a nagy és drága dolgok érdeklik a fiam, hanem a kisebb ajándékokat választotta és nagyon megörült, amikor megkapta.

Hazafelé megálltunk egy közeli parknál és játszottunk a fűben, kicsit fogócskáztunk is.. Hagytam, hogy rohangáljon, a nélkül, hogy folyamatosan az órámat csekkoltam volna, hogy a „megadott időre”, vacsorára hazaérjünk (általában minden nap 7-kor szoktunk vacsizni). Addig maradtunk, amíg magától nem kérte, hogy most már menjünk haza.

Az esti menü kívánság szerint: makaróni sajttal, süti és cukros üdítő.

Ez után következett a nap számomra legutálatosabb része: rimánkodás az elalvásért. Ma ez kimaradt: párszor ugyan megkérdeztem, hogy mikor szándékozik lefeküdni a gyerkőcöm, de aztán vele együtt játszottam dinoszauruszosat; amíg bele nem aludt. Ekkor ruhástul, megfürdetlenül vittem az ágyba, amit nehezen találtam meg a játékdzsungel közepén…

Másnap a kisfiam puszival keltett; elmondta, hogy mennyire imádta a tegnapot és én megígértem Neki, hogy rendszeresen beiktatunk egy-egy ilyen alkalmat, ha megígéri, hogy a többi nap jól viselkedik!