Közlekedés babakocsival
Olvasgatom a Babaneten: kellene egy a nagycsaládosok és a nyugdíjasok érdekvédelmi szervezete mellé egy kismama-érdekvédelmi szervezet. Hogy legyen minden hivatalban, boltban pelenkázó, szoptató helyiség, hogy bárhová be lehessen jutni babakocsival is. Ezek persze költséges ötletek, de sok kismama egészen egyszerű dolgokkal is beérné, amik nem kerülnek semmibe, mégis fontosak.
Például, hogy a buszokon adják át a helyet, ha az ember be akar állni a babakocsik számára kijelölt placcra. Erről sokan megfeledkeznek, ezért milyen jó lenne, ha a buszvezető, amikor látja, hogy babakocsival szállnak fel, esetleg figyelmeztetné az utasokat. Egyszerű és kedves ötlet, a fensőbb utasításnak az emberek biztosan gyorsabban engedelmeskednének, mint a félénk kismama elnézést és helyet kérő suttogásának.
Egészen életrevalónak találom az ötletet, ameddig másnap neki nem vágok 38 hetes terhesen a másfél éves nagylányommal egy kis állatkerti sétának. Nem lakunk messze, bérletünk van, gyakran megyünk. Ha jön a 72-es troli, gyorsan felpattanunk, mert egy kis emelés már sokkal könnyebben megy, mint az az 5 perc séta, ráadásul a lányom imád buszozni, számára már ez is élmény. Épp jön a troli, hát felrakom a kocsit, egy kedves hölgy segít is beemelni, fél perc és már szállnánk le. Egy idős hölgy félrelök, gyorsan leszáll, vissza sem néz. Hozzászoktam már, fel sem háborodom.
Látom, jó messze állt meg a troli hát két lépcsőfokot lejjebb eresztem a kocsit, aztán leszállnék, hogy leemeljem. Kilenc hónapos terhesen ez már nem megy olyan gyorsan, bizony mögöttem feltorlódtak az emberek, elkezd csörögni a vezető, hogy indulna. A kocsi félig kinn, félig benn, én nemkülönben, amikor határozott mozdulattal be is csukja az ajtót. Ott a kocsi, ott állok én a lépcsőn, lejjebb lépni nem merek, mögöttem kiabálni kezdenek, hogy hát még szállnak le, hát nem lát?
A pár másodperc éveknek tűnik. Újra és újra megpróbálja becsukni az ajtót. Istenem, hát nem néz hátra? Nem látja, hogy egy babakocsi akadályozza az ajtót és egy kétségbeesett kismama? A pocakom közben egyre többször nyomódik össze az ajtó és a babakocsi között, én meg próbálom védeni mindkét gyermekem. Végül abbamarad a rémisztő csukogatás, gyorsan leszállok, a vezetőnő (!) nemkülönben, és kiabálni kezd. Elsősorban a mögöttem állókkal, miért nem segítettek. Aztán velem, hogy miért nem szálltam le időben. Én meg lassan remegni kezdek.
Nem kell nekem segítség, nem is kértem, 5 másodperc alatt lenn lettem volna, ha nem jön ez a horror. A nő visszaszáll, nem kérdezi meg, hogy vagyok, nincs-e baj, nem kér elnézést azért, hogy nyilvánvalóan bele sem nézett a tükörbe, miért akad az ajtó. Remegve, visszafojtott sírás közepette berohanok az állatkertbe, leülök az első padra, és hívom a férjem, hogy elsírjam magam.
Mert ekkor jövök rá, hogy a nagylány akár ki is eshetett volna a babakocsiból, és mi van, ha baja esett a kicsinek. Felajánlja, hogy értem jön, menjek be a kórházba, csináltassak egy CTG-t, de nem akarom. Lassan csillapodik a hisztériám, és nem akarom a nagy örömét sem tönkretenni, hiszen ő előre örült a zsiráfnak és a majmoknak. A könnyeim potyognak, kőkemény a hasam, de hát sétálunk tovább, majd csak megnyugszom a friss levegőn.
A férjem tajtékozva hívja fel a BKV-t. A kedves ügyintéző félóra múlva visszahívja: igen, a vezető elismerte a felelősséget, és elnézést kérnek. Délre hazaérek, lerakom aludni a nagyot, ledőlök, simogatom a pocakomban a kicsit. A lecsengő stressztől kicsit még pityergek.
Végül is mit akarok? Elnézést kértek, és hát mi történt? Anyagi kár nem esett, a kocsi nem tört össze, én nem szültem meg. Egy gyerek aznap kevésbé élvezte síró anyja mellett az állatkertet, és egy kilenc hónapos terhes nő pityergett egy keveset. Arról pedig már nem is álmodozom, hogy ha felszállok, akkor a vezető majd figyelmezteti az utasokat, hogy kismama szállt föl babakocsival, adják át a helyet. Ezentúl azzal is megelégszem, ha épségben megúszom a közlekedés nagy kalandját.
Fodor Marcsi
2003.08.28
