Kicsi para, de nagy öröm

Manó példásan viselkedett, érezte, hogy valami nem stimmel, nem nyúzott, hagyott pihenni. Valahogy kibírtam a napot.

Aztán nem sokkal azelőtt, hogy a párom hazaért volna, annyira vacakul lettem, hogy felhívtam a barátnőmet, jöjjön el. Nem mertem már egyedül maradni. Miután hazaért Pasi, ment a szokott esti program: Balu fürdetés, vacsi stb. Közben telefonon konzultáltam a szülésznőmmel, mert keményedett a hasam és görcsölt a gyomrom. Indulni még nem akartunk, a szülésznő is azt javasolta, hogy igyak pár korty konyakot - na persze, itassam le a kölköket -, és pihenjek.

Közben lefektettük Manót, velünk akart aludni, de nem is bántam. Fél 10 magasságában kb. 5-10 percenként keményedett a hasam, kiadtam az ukázt: indulunk. Balázs nyafogott, nem akart öltözni, de muszáj volt.

Felhívtam anyukámat, kértem, hogy Újfehértónál vegye át Manót. Természetesen ekkor kezdett - először csak - esni, aztán szakadni a hó... Alig láttunk. Anyu átvette Balut, mi mentünk tovább Nyíregyházára. Na igen, az én válogatós formám, hogy két helyi szülészetből egyiken sem voltam hajlandó szülni.

A szülésznő már várt minket. A saját dokim sajnos nem volt bent, valami névnapon vett részt. Kedves tanítványa volt az ügyeletes, vele abban maradt, hogy ha valaki jön szülni, akkor átveszi. Így a dokim távollétében is jó kezekben voltam.

A felvételen a méhszáj 2 centis volt, az UH szerint mindkét baba fejvégű. Juhé, akkor spontán szülünk. Kicsi para - ez még korán van -, de nagy öröm: végre! Mert a pocakom brutális méreteket öltött, sehogy se volt már jó.

Felmentünk a szülőszobára - kb. 11 órakor -, és próbálták leállítani a szülést. Éjfél körül a doki megint megnézett: magnézium infúzió mellett további 1 centit tágultam. Itt nincs mit leállítani, a babák jönni akarnak.

Vajúdgattam tovább, és azon gondolkodtam, hogy fogok én hulla fáradtan az éjszaka közepén két kitolási szakaszt végigcsinálni. Aztán a kisfiam „megoldotta” a problémát. 190-200 körüli szívverést produkált, így egy ajtóval arrébb tessékeltek: pont a műtő melletti szülőszobában voltunk.

Engem nagyon hamar előkészítettek, igazából alig tudtam már követni az eseményeket. Az anesztes dokinak pl. a párom mondta meg, hogy milyen magas vagyok, és én az ő válaszából jöttem rá, hogy mit is kérdeztek tőlem...

Bevittek a műtőbe. A spinál jól hatott, semmit nem éreztem a műtétből. A szülésznőm meg az altatóorvos közvetítették, hol tartunk. Feküdtem az asztalon, két ajtóval arrébb a párom fejét is láttam, ahogy le-föl járkált.

Aztán 2009. január 3-án hajnali 1 óra 14-kor megszületett Dani. Bömbölt, láthatóan jól volt, 2300 gramm, 45 cm.

Danit elvitték és ekkor a doki bácsi rám nézett: Vanda! Én itt két lábat látok. Ha szabad lett volna a kezem, itt azt hiszem, két kézzel fogom a fejem. Réka még az utolsó pillanatban sikeresen bukfencezett egyet és a fenekét mutatta a világnak. Minden esetre 1 óra 15-kor ő is felsírt. A kicsi lány 2000 gramm és 44 cm. Egy pillanatra megmutatták őket, aztán elvitték.

A varrást nagyon nehezen bírtam, fáradt voltam: hagyjanak már békén! Ezt közöltem is a jelen lévőkkel, de mindenki nagyon kedvesen tartotta bennem a lelket, hogy már csak pár perc.

Rendbe szedtek, átvittek az őrzőbe. Aztán jött a szülésznőm a rossz hírekkel: a babákat át kellett vinni a koraszülött intenzívre, inkubátorba. Dani egyszer leszürkült, ráadásul úgy fest, hogy egy vírusfertőzés miatt indult meg ilyen korán a szülés, amiből nekik is jutott. Összesen 18 napot töltöttünk kórházban, senkinek nem kívánom, pedig a legtöbb inkubátor-lakó babához képest az enyémek óriásiak voltak és jó állapotúak.

Külön hatalmas köszönet a nyíregyházi kórház koraszülött osztályának. Szakmai hozzáértésük mellett nagyon kedvesek voltak, ha kellett, bennünk is tartották a lelket. És köszönet a páromnak, hogy végig kitartott, hogy csak titokban sírt és vigyázott ránk. Nagyfiamnak, Balunak, mert átvészelte ezt a nehéz időszakot és örömmel fogadta az ikreket. A nővéremnek és a férjének, amiért orvosról magyarra fordítottak, folyamatosan érdeklődtek a babák után és mellettünk álltak. Anyukámnak, aki a fiúkat pátyolgatta a távollétemben. És persze mindenkinek, aki velünk volt, és szorított nekünk.