Karácsony felnőtt szemmel...

Készülünk a karácsonyra. December elején kidíszítettük a lakást, a héten még előkerült pár fényfüzér. Tegnap elkészítettem a mézeskalács tésztáját is. Este, ahogy az már lenni szokott, elcsendesedett a lakás, majd Babóca is elaludt szopizás közben. Nézegetni kezdtem a régi fotókat. Eleredtek a könnyeim. Tudom, nincs okom panaszra, együtt a család, mindenki jól van. Mindjárt itt a szeretet ünnepe, de a lelkemben még nincs karácsonyi hangulat.  Olyan – számomra kedves emlékek jutottak eszembe, amiktől elfacsarodott a szívem.

Mikor tavaly a fiammal díszítettük a mézeskalácsokat... Akkor sütöttem életemben először mézeskalácsot. A kicsi élvezte nagyon a dekorálást, mi szintén. Nagyokat nevettünk az apjával a félresikerült művészi alkotásainkon. Imádtam nézni, hogy a fiam mekkora élvezettel majszolja őket. Akkor még nem volt cukorbeteg. December 24-én rekord sebességgel díszítettük a karácsonyfát, míg a fiunk aludt. A fa alá díszdobozban kerültek a szaloncukrok, csokik és egyéb finomságok. Amikor a fiunk meglátta a fát, csillogó szemeiben a boldogság volt nekünk a legnagyobb ajándék. Olyan karácsony volt, amikor tényleg fahéj illata tölti be a házat és tényleg boldogság és szeretet uralkodik.

Eltelt egy év, ismét itt a szeretet ünnepe. Egyre többször gondolok arra, hogy a sors kibabrált velünk. A gyerekem cukorbeteg, és nem tudok segíteni, nem tudom levenni ezt a terhet a válláról. Ez felemészt. Éget legbelül.

Erős vagyok, erősnek kell lennem. A fiamért és azért, hogy magabiztos, erős embert neveljek belőle. De néha elgyengülök. Elkeseredem és eszembe jut az az idő, amikor még nem erről szóltak a mindennapok. Amikor Apa munkából hazaérve azt kérdezte, milyen napunk volt, nem azt, mennyi a vércukorszint. Akkor még, ha a kicsi enni kért, enni adtam neki. Ma azt válaszolom, előbb megmérjük a cucut. Gyűlölöm ezt, gyűlölöm, hogy így alakult, hogy elveszett valami, ami eddig megvolt az életünkben. A Babócával szemben sem igazságos ez, örömteli, felhőtlen napokat kellene élnünk együtt. Ma még ez nem megy. Az eszem tudja, hogy hálásnak kell lennem. A gyerekem él és virul, boldog, és leszámítva a diabéteszt egészséges. Élhetünk majd teljes, normális életet, bár még mindig sokat kell tanulnunk, mire eljutunk addig.

Ma már tudom, hogy a lelkem még mindig nem emésztette meg ezt. Ha a fotókat nézem, még az jut eszembe, milyen egyszerű volt akkoriban minden, mégis hányszor bosszankodtunk értelmetlen dolgok miatt.. Persze vannak napok, amikor most is azt tesszük. Ilyenkor általában eszembe jut, mi az igazán fontos. A gyerekeim. Hogy ők egészségesek és boldogok legyenek. Épp ezért, miattuk kell összeszednem magam, még akkor is, ha esténkénk elszomorodom. Miattuk fogok másnap ismét mosolyogni. Mert erős vagyok. Muszáj. Értük. És megteszek minden tőlem telhetőt azért, hogy nekik boldog legyen a karácsony még akkor is, ha az én szívemben most még nem uralkodik karácsonyi hangulat. Mert szeretem őket tiszta szívemből. És mert a legszebb ajándék az, hogy együtt lehetünk.