Jávorszky Szandra: Mese a korán érkezett Kisvirágról

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy gazdasszony. A gazdasszonynak pedig rengeteg virágmagja és csodálatos nagy kertje. Minden évben várta a tavaszt, amikor a kis magocskákat elültetheti.

Teltek-múltak a napok, és végre elérkezett a jó idő. A gondos gazdasszony felkapálta a földet, kis lyukacskákat készített minden piciny mag számára, és egyesével szépen beletette abba őket. Aztán betakargatta földdel és meglocsolta finom friss vízzel is. A magocskák ezután a föld mélyén kicsíráztak, gyökereket eresztettek és kis szárkezdeményeket hajtottak. Az egyik kis növényke azonban gondolt egyet, hogy ő már bizony megnézné magának azt a híres nyarat, és azt is, hogy a többi magból milyen virágok sarjadtak, így türelmetlenül kibújt a földre. De nem nyár, hanem hűvös tavasz volt még. Szörnyen fújt a szél, és esett az eső.

A kis palánta nagyon megijedt. Tudta, hogy levele még nem elég nagy ahhoz, hogy megvédje a hideg esőcseppektől, szára, még nem elég vastag ahhoz, hogy a szél el ne törje, és gyökere még nem elég erős ahhoz, hogy a földben tartsa a nagy esőzésben. De ekkor hirtelen megjelent a gazdasszony, aki észrevette, hogy a kis palánta korábban bújt ki a vártnál, és egy üvegbúrát emelt fölé védelmére.

A búra alatt, a kis palántát nem érte az eső, és egy vékonyka napsugár is elegendő volt, hogy kellemesen bemelegítse azt. A gazdasszony minden hajnalban friss harmatcseppeket gyűjtött, és azzal táplálta őt, hogy tovább erősödhessen. A kitartó gondoskodásnak hála, amikor lekerült a búra a kis növényről, ő lett a kert legszebb ékessége. Minden kedves pillangó, az ő szépséges szirmaira akart szállni, és minden szorgos kis méhecske az ő virágporáért állt sorba. Nyári estéken úgy ontotta illatát, hogy csodájára jártak az emberek.

(Az írás teljes terjedelmében a szerző tulajdona.)