Iza, a csodababa

2007. karácsonyán, pont szenteste tudtam meg, hogy várandós vagyok. Nagy volt az öröm, mert már nagyon hiányzott egy pici baba, hisz a fiaim nagyok már. Sajnos vérezgettem, ezért a két ünnep között orvoshoz járkálással teltek a napok. Ez januárban is folytatódott, mert a gyógyszer ellenére tovább vérezgettem. Aztán január 29-én kimondták a végső szót: elhalt a baba. Nem estem kétségbe, bár a babócát sirattam. De január elején nagyon beteg voltam - még ekkor is küzdöttem az influenza mellékhatásaitól -, így azt gondoltam: lehet, hogy az élet akarta így, mert beteg lett volna a baba az influenza miatt.

Mivel 40-45 nap hosszúságú a ciklusom, elhatároztam, hogy rendbe szedem: homeopátiás módszerrel ez lerövidíthető. Mivel nem akartam teherbe esni rögvest a vetélés után, a bizonytalan ciklus miatt LH tesztekkel és hőmérővel ellenőriztem a peteérést. Az LH teszt szerint éppen lezajlott a dolog, és mi végre összebújhattunk a párommal. Ám egy belső sugallatra elvégeztem még egy tesztet aznap. Atom pozitív lett!

Mondtam a páromnak, hogy ebből biza’ baba lesz, és úgy készüljön, hogy megint fiú. Igazam lett a babával kapcsolatban, mert rá 14 napra pozitív lett a tesztem. Pont a szülinapomon! Egy kicsit megijedtem, mert ugye röviddel vetélés után voltam, és nagy eséllyel megint fiú várható a családba, pedig már van négy fiam. De a 24. héten készült ultrahangon királylányt állapítottak meg, aminek kirobbanóan örültünk.

Az ultrahang alapján november 26.-ra voltam kiírva. Mivel nekem nem volt vérzésem, ami alapján kiszámolhatták volna a szülés idejét, ezért a 36. héttől kétnaponta jártam CTG-re. Az utolsó hónapban elég sok jósló fájásom volt már.

November 24.-én nagyon elegem volt az egészből, de az tette fel az i-re a pontot, hogy leesett az első hó, ami hatalmas volt. Én meg lehajolni sem tudtam, hogy a cipőmet felvegyem, és úgy éreztem magam, mint egy bálna. Aznap a CTG-n Iza nem akart megmozdulni. Amúgy is nagyon nyugis baba volt, de ekkor megijedtem, nehogy valami gond legyen.

November 25.-én éjjel, 00:40 perckor felébredtem, és ahogy az oldalamra fordultam, hogy felkeljek, éreztem, hogy elkezd folyni belőlem valami. Felkeltem és megnéztem, mi az. Amolyan zselésebb, de vízállagú, kicsit rózsaszín folyadék folyt belőlem. Nyugtáztam hogy ez biza’ a magzatvíz. Elkezdtem bepakolni a maradék kórházi cuccomat, és negyed kettő körül felhívtam a mentőket, hogy mi a helyzet. Mondtam, hogy fájás nincsen, így nem kell sietniük.

Fél 2 előtt visszahívtak, hogy mivel fájásom nincsen, messzebbről jönnének. A telefont a férjem vette fel, aki akkor még nem tudta, hogy helyzet van, így ekkor értesült róla, hogy jön a lánya. Nem kapkodott, hanem rutinos apukaként fogadta a hírt. Vártuk a mentőt, ami 10 percen belül ott volt. Mivel sajnos éjjel indult meg a szülés, egyedül kellett bemennem a kórházba és végig csinálnom a szülést, mert a fiúk nem maradhattak felügyelet nélkül, segítségünk pedig nem volt, csak nappalra.

Fél háromra értünk be az Uzsoki kórházba, ahol megvizsgáltak és közölték, hogy az nem magzatvíz lehetett, mert a baba fejénél még áll a burok. De mivel bő kétujjnyira nyitva voltam már, felvettek, bár burkot repeszteni nem tudtak még. Ekkor már 3 óra volt.

Beöntés, borotválás, adatok felvétele, majd hívták a fogadott orvosomat, aki Budán lakott, és mondta, hogy megpróbál odaérni, de lehet, hogy kiállni sem tud a nagy hó miatt. Egyedül voltam a szülőszobán, így a nagyon kedves szülésznő csak velem foglalkozott. Fájásom még mindig nem volt, csak néha pár keményedés, de ezt csak három óra után kezdtem el mérni igazából.

Jó kedélyűen elbeszélgettem a szülésznővel, míg a CTG rajtam volt, ami semmi fájást nem mutatott. Mondtam is, hogy nekem nem a hasam fáj, hanem alul érzek valamit, de az nem is fájdalom. Négy órakor megnézett a szülésznő és közölte, hogy nagyon kibojtosodott a burok, és bő háromujjnyira nyitva vagyok, így meg lehet repeszteni a burkot. Közben telefonált a dokim, hogy sajnos nem tud jönni, én pedig megnyugtattam, hogy nem baj, megértem. Fájásom még mindig nem volt.

Negyed ötkor az ügyeletes orvos megrepesztette a burkot, és közölte, hogy bő négyujjnyi és majdnem eltűnt a méhszáj. Hatalmas nagy, kikerekedett szemekkel összenéztünk a szülésznővel, és közöltem vele, hogy ha ez így megy tovább, akkor elmondhatom, hogy fájdalom nélkül szültem. És így is lett: alig éreztem a keményedéseket, vagy alul a "fájdalmakat". Öt óra előtt 5 perccel mondták, hogy bekötnek egy kis oxitocinos infúziót, mert ez nekem már a sokadik szülés, és így csillapítható az esetleges vérzés. Ötkor éreztem egy erősebb fájást, majd rá egy perccel még egyet. Azt már az elején megbeszéltem a szülésznővel, hogy tolófájást egyik gyereknél sem éreztem, hanem csak jöttek.

Aztán felfeküdtem a szülőágyra, bekötötték az infúziót, és már nyomnom is kellett. Egyet nyomtam, de mivel gátvédelemmel szültem, meg kellett állnom. Bár nem nyomtam, Iza jönni akart, hallottam, ahogy mondja az orvos a szülésznőnek, hogy "látom, hogy nem nyom az anyuka, de a baba meg jön kifele". Akkor még egyet nyomtam, és kirepült Izabel Zita! Hajnal öt óra öt perckor, 3150 grammal és 52 centivel, a legnagyobb hóesésben, szó szerint fájdalom nélkül született meg. De sajnos egyedül, apa nélkül. Így füstbe ment az a tervem, hogy a párom felveszi videóra a szülésemet. Egyetlen egy képet tudtam készíteni, mialatt rendbe szedtek.

Összegezve ez csodálatos, fájdalommentes szülés volt. Köszönet érte az akkor ügyelő Dr. Mecsér Bélának és a szülésznőnek. Ha megint szülni fogok, akkor megint itt és ennél az orvosnál, akivel maximálisan meg voltam elégedve. Mindenre választ adott, és másnap is megkeresett, érdekelte, hogy vagyok, mindezt úgy, hogy nem adtam hálapénzt.

A kórházzal is nagyon meg voltam elégedve, mert itt nem 2-3 nap az ellátás, mint máshol, hanem 4-5 nap. Szerintem, kell ennyi a babáknak és mamáknak. Az egyik legjobb barátnőm, aki december 15.-re volt kiírva a kislányával, november 26.-án reggel, 8 óra 45 perckor szintén megszült, szintén ebben a kórházban. Elintéztük, hogy egy kórterembe kerüljünk, így nekünk nagyon jól teltek a kórházi napok. Együtt babásodtunk, együtt szültünk.

Mindenkinek ilyen szülést kívánok!

Jacsóné H. Veronika