Íme a valóság: baromi nehéz dolgozó és szoptató anyának lenni egyszerre!
Az orvostudomány és a szakemberek szerint számos okból kifolyólag borzasztóan fontos, hogy egy édesanya szoptassa újszülött gyermekét, szinte „kötelező”. A modern anyagi világ elvárásai szerint pedig csaknem luxusnak számít; otthon maradni a picivel, hónapokra. Ezért próbálnak meg oly sokan megfelelni az anya és a „kereső második” (néha pedig az egyedüli keresettel rendelkező felnőtt) szerepének.
A legtöbben közös kasszával, közös álmokkal állunk partnerünkkel a családalapítás elé. Két kereset, s az annak megfelelő életszínvonal az, amit az évek során, együttesen megteremtünk, és aminek eredményeként egy szép napon eljutunk oda, hogy ebbe a közegbe „érdemes” gyermeket szülni.
Míg mások, bár nem így tervezték, de egy fájó szakítás vagy egy végzetes tragédia miatt kénytelenek egyedüli szülőként nevelni kisfiúkat/kislányukat, de természetesen a gondoskodás a figyelmen (szabadidőn) túl, borzasztó anyagi terhekkel is jár.
Szóval, amikor egy nő odakerül, hogy sikerült egy gyönyörű, egészséges kisbabát a világra hoznia, túl van az első heteken, a szülési szabadsága a végéhez közeledik, méltán esik kétségbe: szeretne szoptatni, de a 8-10-12órás munkaidő mellett (amit a legtöbb esetben távol tölt csemetéjétől) mégis hogyan?!
Én szó szerint bepánikoltam (szorongásos rohamokat is produkáltam, de szerencsére elmúlt pár nap alatt); nem csak lelkileg viselt meg, amikor vissza kellett mennem dolgozni és másra kellett bíznom a kisbabámat, hanem fizikailag is kicsit „belehaltam”. Éreztem, a sejtjeimben, hogy ez így nem jó, hogy nem akarom, hogy a kisfiam sem akarja. De nem tehettem mást, mert a férjem keresetéből nem tudtunk megélni – az csaknem a felét jelentette volna az addigi bevételünknek, a kiadásaink pedig egyre csak nőttek. Így négy hónappal azután, hogy a kicsit világra hoztam, kénytelen voltam ismét munkába állni.
Szóval kedves szoptatós dolgozó anyukák! Tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy az ebédszünetetek nagy részét fejéssel töltitek. Tökéletesen megértem, hogy a helyett, hogy Ti nyugodtan étkeznétek, inkább elvonultok és imádkoztok érte, hogy a nap folyamán elég tejet tudjatok összegyűjteni, különben nem csak azért éreztek bűntudatot, mert a hetetek nagy részét a bébitektől távol töltitek, hanem azért is, amiért nem tudjátok a számára oly fontos táplálékot sem megadni Neki. Együtt érzek az állandó feszítő érzés, a környezettel kapcsolatos frusztrációitok miatt, a miatt, hogy folyamatosan bujkálnotok kell, ha jön a tej, és ha néha kénytelenek vagytok valakit beavatni, hogy mit is csináltok ilyenkor, az onnantól kezdve szánakozón pillant rátok. (Nem beszélve arról, ha valamilyen nyomot hagytok, vagy a fejés hagy nyomot rajtatok.)
Megértem, mert tudom, milyen! Magyarországon ennek még nagyon nincs kialakult kultúrája, ahogyan a megfelelő higiénés vagy kényelmi feltételek sincsenek megteremtve.
Megértem azt is, hogy mennyire szeretnétek jó anyák lenni, és miközben a beleteket is kidolgozzátok, legszívesebben csak a karotokban tartanátok a kisbabátokat, de nem tehetitek meg! Szóval a mellett, hogy rengeteg erőt és kitartást kívánok, azoknak, akiknek van lehetőségük a szoptatás mellett otthonról dolgozni vagy egyáltalán nem szükséges a keresetük a családfenntartáshoz; tegyék össze a kezüket és élvezzék, használják ki a helyzetet! Ne akarjanak csupán karrierista okokból mihamarabb visszamenni a munkahelyükre!
Ti pedig kedves bámészkodó és homlokráncoló kollégák és kolleginák inkább tiszteljétek ezeket a dolgozó szoptatós anyukákat, akik a környezetetekben élő igazi mindennapi hősök!
Bea, 2019. január 13.
