Így vásárolunk mi!

Nyolckor felfedezem, hogy négy zacskó gyorsrizsen kívül semmi, de semmi nincs itthon. Eltervezem, hogy átugrunk a hipermarketbe, ami normál esetben ötpercnyire van tőlünk.

De tudom, hogy nem lesz egy gyaloggalopp, mert még össze kell pakolnom, etetnem kell, pelenkát cserélni, átöltöztetni. Mire Bálinttal végzek, kezdhetem ugyanezt elölről Domival, aztán újra összepakolni, mert persze ő időközben szétpakolt. Tízre felöltözünk, mindhárman útra készen vagyunk és bár eddig sem volt egyszerű, most jön csak a neheze.

- Domi, gyere, légy szíves, induljunk a boltba... Domi, öt perce állok az ajtóban, ránk melegszik a ruha, tényleg induljunk.

Öt perc alatt elbotorkál az ajtóig, közben motorozik egyet, feldönti a babakocsiját, egy kézzel lesöpri a játékokat a polcról és szétrúgja a cipőket az előszobában. Végre be tudom zárni az ajtót. Hívom a liftet, kezemben Bálint, már teljesen összeizzadtunk. Felér a lift.

- Domi, lécci, állj fel a lépcsőről, itt a lift! Domi, ne hagyd a folyosó közepén a kulcsom... Domi, gyere, öt perce tartom a liftet, lehet, hogy más is szívesen használná.

Végre bent vagyunk a liftben, már előre félek, hogy amíg beteszem a földszinten Bálintot a babakocsiba, addig Domi leesik azon a tíz lépcsőfokon, ami levezet az ajtóhoz. Megkérem, hogy üljön le a lépcsőre, amíg elrendezem a tesóját. Szerencsére leül, persze csak miután végigszagolgatta a virágot az előtérben.

Elindulunk, Domi azonnal kiszaladna az útra, de mindig időben elkapom. Elhaladunk a két ház között, tele van minden gesztenyével. Természetesen egyet sem hagyhatunk ott, mert nem elég az a háromszatyornyi, ami otthon van.

- Domi, gyere kisfiam, haladjunk, így sosem lesz ebéd! Domi, ne szedd össze az üvegszilánkokat, a csikkeket, és a kutyakakit se, lécci.

Elérünk a boltba, körülbelül 30 perc alatt. Domi azonnal nekiáll lepakolni a paradicsomokat. Aztán szépen sorban a banánokat, a paprikákat, a szilvát. És kiszórná a mogyorót is. Csalogatom a hűtő felé, hogy aztán végighisztizze az üzletet, miközben én nyugtatom:

- Domi, tudod, hogy előbb ki kell fizetni a Túró Rudit, csak utána bonthatjuk ki.

Ezen kívül még ezek a mondatok hangzanak el a számból:

- Domi, nem veszünk most pufit, hipót, öblítőt, mosószert, homokozó szettet.

Végre elérünk a pénztárhoz, ahol már Bálint sem bírja szó nélkül, elkezd sírni. Ettől Domi is elkezd sírni, én hirtelen nem is tudom, melyikhez szóljak: felkapom Domit, közben pedig próbálom Bálintot nyugtatni. Mindenki minket néz már. Az előttem álló nő megszán és előreenged. Pedig nincsenek erre betanítva a fiúk, de ilyenkor azért kapóra jön.

Nagy nehezen fizetek, a visszajárót leszórom, alig tudok elpakolni, a cucc épphogy befér a babakocsiba alulra. De kész vagyunk, indulhatunk haza! Hogy aztán itthon észrevegyem: nem vettem kenyeret. Király!

Lidike