"Igen, zavar az anyuka megszólítás, mert van normális nevem is" - az anyukázás tünetéről őszintén
És nem én vagyok az egyetlen, akit ez zavar.
Vannak - elég sokan - akik nem szeretik, ha a hivatalokban, orvosi rendelőben, üzletben, a gyerek oktatási intézményében Anyukának vagy Apukának szólítják.
És vannak emberek, akiket ez nem zavar.
Mi történt? Miért írom én ezt most le? Megjelent egy Facebook-poszt arról, amiben arra kérnek: "Anyuka" helyett szólítsák őket a keresztnevükön.
Hatalmas vita alakult ki azok között, aki nem szeretnék, hogy mindenhol Anyukának vagy Apukának szólítsák őket, és azok közt, akik nem értik, miért nem szeretik ezt.
Nagyon szeretem a gyermekemet, óriási öröm a számomra, hogy édesanya lettem, Isten ajándékának tekintem, és számomra vele, a gyermekkel teljes az életem.
De én sem szeretem, ha Anyukának szólítanak. Számtalan helyzetben a csendőrpertuval egyenértékű az anyukázás.
Születésemkor nem az Anyuka nevet kaptam (a páromnak sem Apuka a keresztneve), és attól, hogy anya vagyok, még más is vagyok: szakember több területen, barát, barátnő, munkatárs, szomszéd, volt osztálytárs és a többi. Számtalan dolog meghatároz bennünket, számtalan társadalmi helyzetben vagyunk sokfélék és egyediek. A címkézés és dobozolás nem vezet jóra.
És azt szeretem én is, ha az orvos, az orvos asszisztense, a pedagógus stb. a nevemen szólít. Mint ahogyan a körzeti orvosom és az asszisztense - részben ezért járok abba rendelőbe már időtlen idők óta, a normális bánásmód miatt. Soha nem anyukáztak, mindig a nevemen szólítottak.
Ahogyan az a szülész-nőgyógyász sem anyukázott, aki kezelt a várandósságom idején, és aki levezette a gyermekem születését. Mindenkit kivétel nélkül, akivel csak beszélt, a saját nevén szólított, az apákat is. (Belőlük sem lett hirtelen személytelen Apuka.) Partnerként kezelt bennünket, és éppen emiatt is maradt számunkra pozitív emlék a gyermekünk születése.
Kommunikációs szempontból az anyukázásnak és az apukázásnak gyakran az az üzenetértéke, hogy: "senki vagy, nem számítasz, és majd én megmondom neked, mi van".
Tapasztalataim szerint ugyanis az anyukázás egy tünet.
Az anyukázás/apukázás a tapasztalataim szerint gyakran együtt jár a lekezeléssel, a leoltással, a hülyének nézéssel, és annak az egyik tünete.
Például amikor az anyukázáshoz úgy is beszél veled a csecsemős nővér, az orvos, a kórházi ápoló, az óvodai vagy iskolai pedagógus, vagy a hivatalban az ügyintéző, mintha hülyegyerek volnál.
Nem tudom, miért terjedt el, talán a feudalizmusban, a jobbágyokhoz való általános viszonyulásban vagy későbbi, de még mindig erősen paternalista szemléletű rendszerekben keresendő az oka, mindenesetre
sok embert zavar az anyukázás és apukázás, és hisztinek minősíteni azt, hogy őket ez zavarja, egyáltalán nem fair hozzáállás.
Amikor az egyik ismerősöm felvetette, hogy hát szegény tanár vagy orvosasszisztens hogy tudna már annyi nevet megjegyezni, azt mondtam neki, úgy, ahogyan én vagy mint ahogyan az én háziorvosom asszisztense. Nem olyan bonyolult dolog ez.
Annak idején, amikor óraadóként (is) dolgoztam érettségi utáni szakmát adó iskolákban,
egyszerre több száz tanítványom nevét tudtam fejből, és nem Lánynak meg Fiúnak, esetleg Nőcinek meg Pasinak szólítottam őket, hanem a keresztnevükön.
Tegeződtünk egymással (egy másik suliban magázódtunk, mert ott az volt a jó), a diákok nem éltek vissza a tegeződéssel, sem azzal, hogy mindenki a keresztnevén szólíthatnak, és nem kell tanárnőzni meg tanárurazni, és többen is elmondták, hogy 18-19 vagy épen 20-21 évesen életükben először kezelik őket partnerként, először érzik azt, hogy nem nézik őket hülyének, és először tapasztalják, hogy a tanulmányi osztályon emberként bánnak velük az ügyintézők.
És hogy nem csak engem zavar az anyukázás, az az alábbi kommentekből is kitűnik:
"Az anyukázás ugyanolyan sértő és lekezelő, mint a pipiskedő hölgyezés vagy a durva r.b.n.c.z.s. Felnőtt emberek vagyunk, tiszteljük meg már egymást azzal, hogy normális néven szólítjuk egymást."
"Eszembe jutott, hogy magam viszolygással fogadtam azt, amikor magzatom óvónénije, később tanítója engem ’apukázott’. Felrémlett bennem az emlék, hogy bizony ambivalens érzelmeim voltak-vannak ezzel a megszólítással kapcsolatban. Persze, apuka vagyok, de attól még idegen számomra az ilyetén megszólítás. Nos, ez jutott eszembe és mert ennek kapcsán volt élményem a cikkben írottakkal, nem ütköztem meg, mint sokan, hanem párhuzamot éreztem."
"Én Skóciaban vagyok szülésznő, és mindenki keresztnévvel megy. Legyen az a takarító, a szülő nő vagy a főorvos. “Hi, my name is Kate, I am your consultant today.” Én kitépném a hajam az anyukától, es sose hívtam senkit annak amíg szülésznő hallgató voltam a kórhazban.
Vagy amit az egyik barátnőm írt a témával kapcsolatban: "A lányom kilenc éves volt, amikor külföldre költöztünk, és az új iskolában anyukából az egész tanári karnak azonnal Adri lettem. Mint ahogy ők is nekem Shannon, Sue, meg tökömtudja. Komolyan vették, hogy a tanár-diák-szülő viszony partneri kapcsolat, és abba bele kell férjen, hogy megtanuljuk egymás nevét. Nem is volt sohasem lefelé beszélés, mint itthon."
Szóval én azt mondom, tanuljuk meg egymás keresztnevét és azt használjuk. Kezeljük egymást önálló lényként, felnőtt emberként. Ne kezeljük le egymást.
Címkép: Pixabay
A cikk forrása: szeretlekmagyarorszag.hu
