Idén mi hamburgert rendelünk szentestére a gyerekekkel

Amikor otthon voltam az ikrekkel, olvastam egy "karácsonyi hajtásról" szóló cikket: az állt benne, hogy igenis kell kicsit lassítani, hiszen nekünk anyáknak is szükségünk van az énidőre, a ráhangolódásra. Akkor úgy éreztem, hogy ez mintha sosem lett volna meg nálunk, legalábbis mióta anya lettem. Beszéltem erről az érzésemről a férjemnek, aki nagy meglepetésemre bőszen bólogatott. Arra a konkrét mondatára is emlékszem, hogy: „ugye mondtam, hogy túl nagy feneket kerítünk az egésznek, majd csinálja más a bejglit!” – ezen irtó nagyot nevettünk, még a könnyem is kifolyt, pedig semmi vicces nem volt benne igazság szerint. 

Ekkor megbeszéltük, hogy összeírjuk, mi mindent csinálhatnánk máshogy, ki miben tud nekem segíteni (azelőtt is mindenki be volt vonva a készülődésbe, de úgy láttuk, hogy talán nem elég hatékonyan). Így alakulhatott ki az új szokásunk, amely nagyjából a következőképp néz ki:

Nem engedünk abból, hogy a szentestét otthon, hatan töltsük. Ezen a napon délelőtt általában túrázunk egyet, vagy nagy sétát teszünk a belvárosban, este ünneplőbe öltözünk, megterítjük az asztalt, és most jön a csavar: megrendeljük a vacsorát.

Úgy gondoltuk, hogy mivel az elkövetkező napokban úgyis mindenhol teletömjük magunkat karácsonyi fogásokkal, igazán nem kell nekünk is a konyhában állnunk egy vagy két teljes napot (kivétel akkor, ha hozzánk jönnek vendégségbe, de ez nem minden évben van szerencsére), így inkább azt eszünk szenteste, amit a srácok megszavaznak.

December 23-án mindenki titkos szavazáson ráírja egy cetlire, hogy mit enne legszívesebben a környékünkre szállító éttermek kínálatából (láss csodát, még sosem szerepelt rajta ünnepi menü), és ami a legtöbb szavazatot kapja, az lesz a karácsony esti menü.

Tavaly pizza volt, tavalyelőtt indiai, ez utóbbinál nem csak a díszek piroslottak a szobában, hanem az arcunk is. Idén előre hoztuk a szavazást Mikulás napra, hogy minél könnyebben tudjunk előre szervezni és tervezni, két ünnep között ugyanis kivételesen elutazunk majd síelni, miután meglátogattuk a nagyszülőket.

Így esik meg, hogy idén az egyik legjobb hamburgeres helyről kapjuk a karácsonyi vacsit, utána pedig lehuppanunk a nappaliba a földre és az óriás babzsákokba, hogy éjszakába nyúló társasozás és hangos versengés vehesse kezdetét. A karácsonyi süteményeket már pár nappal korábban elkészítjük, hogy 25-én legyen mit vinni a nagyszülőkhöz, ahol persze klasszikus ünnepi menü kerül az éhes gyomrokba.

Úgy érezzük, ennyi modern felfogás belefért a családban annak érdekében, hogy ne legyünk agyonhajszoltak a karácsonyi dömping után, vagyis, hogy igazából ne is legyen dömping.

Örökké hálás leszek magunknak, hogy meghoztuk ezt a döntést és úgy látom, a srácok is nagyon értékelik a rugalmasságunkat. Ettől még egész biztos, hogy egyszer majd ők is nagy sürögve készítik el az ünnepi menüt a saját konyháikban, a saját gyerekeiknek. De talán nekik sem lesz nehéz rájönniük idővel, hogy az ünnep nem (csak) az étkezésekről szól, hanem leginkább arról, hogy együtt legyünk. 

(Olvasónk, Annamari írása.)