Hétköznapi anyuka megosztaná: anyák napi műsor és az összefonódó tekintetek
Néhány napja tartották az iskolában az anyák napi műsort nekünk, anyáknak a lányom általános iskolai első osztályában. A terembe lépve ők már ők virgoncan, izgulva, de nagyon próbálnak ünneplőben sorban állni (persze kevés sikerrel) - mitagadás, ennyitől is könnybe lábadt a szemem, hiába, könnyű elérzényekülni ennyi tündéri gyerek láttán.
Azt kifejezetten klassznak tartom, hogy néhány apuka is eljött. Nem nagyon értem, miért nincs az apák napjának legalább ugyanekkora hagyománya, hiszen őket is megilletné egy ilyen készülődős, szülőre gondolós műsor. Az világos, hogy a mostani oktatási rendszer nem fog óriási újításokkal villantani, mint mondjuk egy ilyen hagyományt törő apák napi-műsor, szóval szerintem, aki tud, menjen el és kuporogjon valahol a szobában, mert nagyon megéri az élmény.
A műsorról magáról már csak azért sem ejtenék szót, mert senki személyiségi jogait nem szeretném azzal megsérteni, hogy felismerhető legyen, melyik iskola melyik osztályáról volt szó, viszont a jelenségekről, amik mindenhol felbukkanhatnak, nagyon is.
Biztos, hogy van egy-két késő szülő és vannak gyerekek, akik ezt teljesen természetesen kezelik: sírnak. Ha arra sikerül beesni, hogy a gyermek zokog a sorban, szerintem nincs min gondolkodni, jobb gyorsan megölelni és megpróbálni megnyugtatni, senki nem várja, hogy a gyermek magát nyugtassa meg és mondja a sorait. Szívszaggató nézni, hogy ahogy próbálnak uralkodni magukon, de persze nem tudnak, mert kétségbe vannak esve.
Az is várható, hogy valamelyik gyerek, bármilyen okból is, eltéveszti a sorokat. Nem viselik egyformán a produkció okozta nyomást - van, akinek meg se kottyan, van, aki kicsit morzsolgatja a ruháját és így oldja a szorongást, van, akinek nehéz kiállni és szavalni és amiatt egyszerűen belezavarodik. Ilyenkor nincs helye a dohogásnak meg a szülőknek való mormolásnak, hogy annyit, de annyit gyakoroltuk, aztán mégse ment. Belezavarodott, belezavarodott, lehet, hogy ettől már szégyelli magát az a kisgyerek, nem kell még a szülőnek is megszégyeníteni vagy egyáltalán, magyarázkodni.
És végül a legszebb része, az az interakció, amit volt szerencsém bőven látni, átérezni és látni másoknál is: az a csodálatos, csillogó szempár ahogy belefúródik a tekintetembe, várja a szavak nélküli biztatást, ahogy nekem mondja/énekli a saját részét, hát földöntúli boldogság megtapasztalni az adásnak és a befogadásnak ezt a végtelenül elmélyült formáját, megszűnik tér és idő, ebben a néhány bensőséges pillanatban csak ketten létezünk, mindenkettőnket feltölt és összeolvaszt - kicsit arra a pillanatra emlékeztet, amikor először néztünk egymás szemébe a születése után, ugyanolyan intenzív élmény. Mit is mondhatnék, olyan szeretet- és energiabomba volt, hogy ha csak rágondolok, minden nyűgöm elszáll. Persze jó esetben megtörténik ez máshol, máskor, máshogy is, itt a gyerekek és a szülők koncentrált mennyisége miatt is sokszorosan megható, mert ez kívülről is szépséges: másokat is nagyon jó látni ebben a helyzetben (és végtelenül szomorú, amikor nincs egy gyereknek erre a tekintetre válasz).
A pedagógusok előtt pedig le a kalappal: minden tiszteletem, hogy ennyi kicsi gyerekeknek sikerült megtanítani, ennyi rakoncátlan kis krampuszt sorba rendezni, felkészítni, ötletelni készülni az ajándékokkal, mindamellett a rengeteg kötelező tanítanivaló mellett, amivel nap mint nap meg kell küzdeniük. Nagy hála érte!
Köszönöm, hogy megoszthattam.
hétköznapi anyuka, 2015. május 13.
