Ha te is azt érzed, hogy állandóan pörögnöd kell… én megértelek!
A környezetemben élők (és néha félidegenek is) gyakran megjegyzik, hogy fogalmuk sincs, hogyan csinálom, hogy állandóan a topon vagyok, soha nem állok le egy percre sem, mindig magas „fordulatszámon” működöm. Sokszor kérdezik, hogy szoktam-e nemet mondani bármire, és hogyan hozom össze az egyensúlyt az életemben? Őszintén szólva, fogalmam sincs…
Egyáltalán tudja bárki is erre a választ? Azt hiszem, erre nincs recept, nincs egy egyetemleges leírás, egyszerűen csak tesszük a dolgunkat mi mindnyájan, elvégezzük a feladatokat, amiket a sors elénk sodor, élünk nap nap után, reggel összerakjuk magunkat, estére kicsit megrogyunk, aztán valamennyire megpihenünk és kezdjük elölről.
A balanszot megtalálni anyaként rendkívüli kihívás, szinte lehetetlen. Állandó kötéltáncot jelent, folyamatos „huza-vonát”: rendkívüli rugalmasságot és végtelen türelmet. Folyton a legjobbat próbáljuk kihozni magunkból, kezdetben hiszünk a tökéletességben (ami másnak nem ment, majd nekünk menni fog!), de az igazi nehézség az, hogy mikor rájövünk, hogy mindenki ejt hibát, még mi is; azonnal újra tervezzünk és a helyett, hogy a sebeinket nyalogatnánk egy ideig, azonnal haladjunk tovább.
És ez az egész helyzet csak hatványozódik, ha ráadásul te is egy olyan nyughatatlan, megfelelős, túlbuzgó személyiség vagy, mint én, tele szorongással, 3 gyerkőccel, egy férjjel és egy túlzsúfolt munkabeosztással megáldva, plusz egy viszonylag nagy otthon háztartási feladatainak ellátása is rád hárul. Az emberek nagy része tudja, mikor vállalja túl magát, mikor kell kicsit visszább vennie, mikor mondjon nemet, mikor kérjen segítséget, de az olyanok, mint mi: nem! A testemnek ugyan szüksége lenne pihenésre, de az agyam egyszerűen nem boldogul, nem tudom jól érezni magam, ha leállok, ha nem pörgök.
Amikor csöndben vagyok, nyugi van körülöttem, van egy kis időm szusszanni egyet, előtörnek a félelmeim, a kételyeim, a kiüresedett agyam betölti a pánik. Előjönnek a gyermekkori traumáim, eszembe jut az anyám (vajon lesz-e valaha normális kapcsolatom Vele?!), aggódni kezdek a jövő miatt (vajon az én gyerekeim is egyszer eljutnak oda, hogy nem akarnak majd beszélni velem?!). Aztán tovább gyűrűdzik ez a negatív gondolat-spirál: lehet, hogy mégis főállású anyának kellett volna állnom, aki éjjel-nappal készenlétben van, hogy kiszolgálja a gyermekeit, nem olvas munka e-maileket, nem nyomkodja a telefonját és nem fogad a hivatásával kapcsolatos megkereséseket, hívásokat?!
Elég minőségi időt töltök velük? Lesznek majd szép emlékeik a gyerekkorukból? Vajon elítélnek/ haragszanak rám azért, amiért néha csekkolom a telefonom, miközben a parkban sétálunk, vagy amiért, annyi időt töltök itthon is a gép előtt?
A pánik tovább hatol: átgondolom az összes emberi kapcsolatom. Vajon elég időt töltünk a gyerkőcök nagyszüleinél, elég energiát fektetek a házasságomba, eléggé megbecsülöm a férjemet? Szeretnék jó feleség lenni, jó barát – úristen, de rég találkoztam a barátaimmal! Hiszen a barátaim annyira rendesek velem. Szeretnék jó főnöke lenni a beosztottjaimnak, hiszen minden tőlük telhetőt megtesznek a munkahelyünkön. Sorra jutnak eszembe a környezetemben lévők, mégis rettegek közben, hogy valakit kifelejtek, valaki felé nem fejeztem ki eléggé, hogy értékes, hogy fontos nekem.
Aztán eszembe jutnak a tartozásaim: a diákhitelem (amit nem tudom, hogy valaha végre vissza tudok-e fizetni teljesen), a lakáshitelünk, az elmaradt szűrővizsgálatot (fél éve el kellene mennem a fogorvosomhoz), kilométeres a lista, mennyi mindent kellene rendben tenni a házban és a ház körül!
Bár a terápia, a meditáció, a család és a gyógyszerek rengeteget segítenek a fóbiáimon, de teljesen semmi sem tudja elűzni a pánikrohamaimat. Ezért érzem úgy, hogy folyamatosan csinálnom kell valamit, mozgásban kell lennem, le kell kötnöm magam, ezért pörgök állandóan… De vajon hova vezet ez?!
Panna, 2019. május 23.
