Gyerekkel a kezemben láthatatlan vagyok – és nem csak mint nő

Hosszú hónapok óta nyúzom az anya gúnyám. Próbáltam tartani a heti kétszeri hajmosást, és a legalább minimális hétköznapi sminket. Magamra erőltettem a passzos farmert, a csinosabb ruhát, a kényelmetlenebb, de szebb szandált. Nem számít. Már csak azért sem, mert az indulástól számított fél órán belül úgyis maszatos, vagy babanyálas lesz, illetve amikor a gyerek kisebb volt, akkor mindenféle más végtermékek is megtalálhatóak voltak rajta. A hajamat is kábé felesleges volt megmosni, mert az első sírás közbeni leizzadás után úgyis újra anyakontyra (vagy gyeskontyra, kinek melyik a szimpatikusabb) váltottam.

Nem akarok én gyerekkel pasizni. Van bőven férfi az életemben: ott a férjem, a gyerekem, az öcsém, az apám.

De kimondom, amit sokan nem mernek kimondani: igenis, nekem is jólesik, ha megnéznek. Amikor visszafordulnak utánam. Az "olyan" tekintetek. Szeretem így is nőnek érezni magam. Csinos nőnek.

Fiatal is vagyok, egyébként nem is ártott sem a testemnek, sem az alakomnak sem a szülés, sem a szoptatás. Nem arra vágyom, hogy a homokozó szélén ülve kérjék el a számom, vagy kávézni hívjanak. Arra vágyom, hogy továbbra is ember számba, nő számba legyek véve. Hogy ne nézzenek át rajtam a férfiak sem, mintha ott sem lennék.

Sokat gondolkoztam ezen, pláne azért, mert úgy érzem, hogy a várandósság alatt még láthatóbb voltam. Nekem nincs negatív élményem, nekem átadták a helyet, ha tömegközlekedtem. Előre engedtek a postán, de még a boltban is. A női és a férfi kollégáim egyaránt nagyon kedvesek voltak velem. És most itt nem csak a külsőségekről van szó. Persze, mondták, hogy milyen csinos kismama vagyok, de arra akarok kilyukadni, hogy törődtek velem. Hogy láttak. Hogy látták, hogy én is ott vagyok.

Mióta viszont megszületett a kisfiam, láthatatlan vagyok.

Hogy van a babád? Jól alszik? Jól szopizik? Milyen csinos ez a kis rugdalózó rajta! Milyen nagy lett! Micsoda szemek! És a szempillája…! Tiszta apja! Gyönyörű gyerek! Okos baba! De már senki nem kérdezi meg, hogy nem mennék-e el meginni vele egy kávét valamikor. Vagy jógázni. Se a volt kollégák,  se a barátnők – ők is fogyatkoznak. Előre megválaszolják helyettem. Úgyse érek rá, gyerekkel macera. Ők túl későn, vagy túl korán érnek rá. Pedig megoldanám!

Mert megoldom a heti kétszeri hajmosást is. A sminket is. A tornát is, amíg a fiam alszik, hogy beleférjek a régi passzos farmeromba.

Azelőtt a szomszéd házban volt egy pasi, akivel időnként összefutottunk az utcán. Soha nem volt semmi. Egy idő után köszöntünk egymásnak, de ennyi. Volt, hogy a férjemmel voltam, szóval tudta, hogy nem vagyok egyedül. De mégis, láttam a szemében azt a valamit. Hogy lát. Az elmúlt hónapokban nem köszön. Észre se vesz. Nem lát. Maximum akkor, ha épp üvöltve viszem haza a játszó térről az éhes/fáradt/dacos/túlingerelt gyerekemet. De már akkor sincs a szemében…semmi.

Emlékszem, amikor régen egy férfi kollégánk lett apa, egész máshogy néztek rá a nők. Ha a játszótérre egy apuka jön le a gyerekével, mindenki felkapja rá a fejét.

Egy férfit vonzóbbá tesz az apaság. Nem csak a nők szemében, de a társadalom szemében is.

Azon gondolkoztam, hogy lassan vissza kéne mennem dolgozni. De hallok pletykákat, hogy nem igazán örülnek, hogy gyerek mellett akarok dolgozni. „És ha beteg lesz? Akkor majd marad otthon. És a munkáját addig ki végzi el?” Gondolkoztam munkahely váltáson is. Beszéltem egy-két munkaközvetítővel, az első kérdés az volt, hogy van-e gyerekem, majd hogy van-e segítségem, ha beteg lesz a gyerek. Mivel nincs, nem jutottunk tovább a kérdéseken. Volt, aki nem akart megsérteni, és végigfutotta a kérdéseket, de láttam, hogy mindegy a válasz. Mígnem az egyikőjük azt mondta: „ha adhatok egy jó tanácsot, inkább ne valld be, hogy gyereked van. Majd kérsz home office-t, ha beteg, de nem igazán keres egy cég sem olyan nőt, akinek gyereke van.” És javasolták azt is, hogy inkább vállalkozzak. Az könnyebben járható út gyerek mellett.

Szóval láthatatlan lettem.

Láthatatlan nőként, láthatatlan munkaerőként, láthatatlan barátként.

Egyedül egy valaki számára nem vagyok láthatatlan: a kisfiam számára. Ha valaki, ő mindig, minden érzékszervével lát. És igényel is. Ami nem tagadom: csodás. De néha terhes. És kevés. Mert bár életünk egy bizonyos szakaszában az anyaság a legszebb és legfontosabb szerepünk, bevallom jó lenne, ha nem csak így könyvelnének el minket. Mert attól még itt vagyunk mi is. Mert nem csak valakinek a valakije vagyok. Hanem az egész mögött továbbra is ott vagyok ÉN.