FÉNYKÉPEZNI FESZENGÉS NÉLKÜL – EGY OTTHONSZÜLÉS KRÓNIKÁJA

Az esti vonattal érkeztem Budapestre. Már hónapok óta erre készülök lélekben, hogy egy kislány születését megörökítsem úgy, ahogy én tudom, úgy, ahogy beavatnak, úgy, ahogy az Isten adja. Mert ez beavatás: nagyon emberi, nagyon valóságos. Nincs benne manír, póz, sem álarc, smink és festék, csak kitárulkozás. És katartikus: visszanézni azt, amire, amikor benne vagyunk, alig emlékezünk, mert sokkal inkább minden pillanatát belülről éljük meg. Lassúságra hangolom magam, csukott szemmel ülök arra várva, hogy megérkezzek. Fogynak a kilométerek, öröm van bennem, vegyes izgatottság, ahogy készülök az éjszakára: vajon milyen lesz?

Mert minden kép egy történet: benne a sűrített, pillanatnyi megfoghatóság.

A konyhában jó meleg, az anya már vár. Kedvesen mosolyog, messze vagyok még a végétőlmondja, jó, hogy időben érkeztem, teszem a vállára a kezem, és leülünk az asztalhoz, egymással szemben. Valami meghitt hangulat leng körül mindent. A fájások közti idő fesztelen és bensőséges, egymásra nézünk olykor, és mérjük a perceket. Aztán elkezdődik szabályosan ritmikusan, éjféltájt. Ketten vagyunk épp a szobában, és eszembe jutnak a saját szüléseim, a fájások alatt félreteszem a gépet, kicsit bátortalanul a medencéjére teszem a két tenyerem, lenyomom, megtámasztom, ellentartok, kicsit feszítem a csigolyáit, ez jólesik, suttogja, aztán mégis inkább igyekszem a háttérbe vonulni, és láthatatlanul visszaadni a szépet, fényképezni, feszengés nélkül, mert valahol olyan felkavaró az egész, mint amikor egy égő ház előtt áll az ember, és nem oltani segít, hanem képre lopja a lángokat. Hajnaltájt érkezik a két bába. Nincs sietés, sürgés-forgás, inkább csak leülnek az ágyra, és hangolódnak ők is. Kedvesek és értők: tudják a dolgukat, és tudják a határokat is. Etetik-itatják a szülő nőt, de leginkább: nem siettetik. Van ebben a „nemsiető” gondoskodásban valami roppant, felkavaróan megható: a női test végtelen tisztelete, a szépen bánás, és végtelen alázat is: megadni magunkat annak, ahogy lennie kell, nem mindenáron belefolyni, csak engedni gyengéden, a kezünk között biztatón, segítőn. Amikor holtpont van, leoltják a lámpákat, és aludni küldik az anyát, hogy aztán újult erővel engedje magát sodorni a fájdalmakkal. Csöpög a víz, cseppenként a zuhanyrózsából a kádba, csak ez van, a feszülő, várakozó csöndben. Majd ötpercenként, később egyre sűrűbben, mindent betölt a mélyről jövő, ősi, búgó, gyönyörű szüléshang. Beleborzongok. Ki kell mennem a konyhába, levegőt venni.

Eszembe jut minden, a saját szüléseimről képek villannak be, peregnek filmszerűen: siető szülésznők, orvosok, infúziók, rideg kórházi szülőágyak, halványzöld olajfesték a falakon, a sokosztatú, vakító fényű orvosi lámpa, a szemközti óra, ami ítéletszerűen ketyeg a fejem fölött, és az idő, amit türelmetlenül néznek, és ami mindig lassan halad.

Aztán csak kavargás, fájdalom, zúgás, szédülés, születés. Reggeledik.

Már minden gyorsan halad, a maga útján, révülő állapotban elillanó szégyenérzet, meztelenség, hangok, örvénylés, már semmi tiltakozás, csak önmegadás. Úszni az egyetlen fájdalomban, aminek értelme van a világon. Látok egy gyönyörű, hosszú, csodálatos, háborítatlan szülést, otthon.

Látom, hogy a férfinak igenis van helye és feladata a szülésben: ott lehet, mint támogató, társ, részt vehet benne, nem pusztán jelenléttel. És látok egy nyugodt, világra jövő dedet, akin rajta marad még sokáig a köldökzsinór, aki békésen születik, olyan nyugodtan, mint amilyen harmóniáról Leboyer beszél A gyöngéd születésben, amikor azt mondja: elvágni hirtelen a köldökzsinórt annyi, mint brutálisan elvonni az oxigént az agytól – de gyöngéden és tisztelettel  világra segíteni, az maga a csoda. Mert minden születés, bárhol, bárhogyan történik, csoda. De világra jönni békésen, a test tiszteletében, az maga a kegyelemteljes csoda.

A cikk forrása: wmn.hu

A fotók Magdás Emőke © munkái