Először a saját oxigénmaszkodat veszed fel, utána gondoskodsz a gyerekéről...

De mi van akkor, ha a gyereken keresztül lélegzel? Ha minden gondolatodat, cselekedeted az irányítja, hogy vele mi van. Mi van akkor, ha te csak akkor vagy jól, ha ő jól van? Az ő jólétéről pedig ugyebár te gondoskodsz... 

Ezekkel a gondolatokkal ültem Felsőtárkányban, ahol több anyukával együtt épp egy illóolaj-workshopon vettünk részt.  Ugyanis mi, akik kikapcsolódni jöttünk egy wellness hotelbe és épp okosodni voltunk hivatottak az illatok szerepéről, másról sem kérdeztünk, mint a gyerekeink nyűgjeiről. Nátha? Ovis beszoktatás? Alvási problémák? Mindenre van megoldás!

És arra, hogy kiszakadj?

Nos azt hiszem, azt már soha nem lehet teljesen. És tudjátok mit? Szerintem nem is kell! Teljesen oké, hogy arra voltunk kíváncsiak, hogyan segíthetnénk a gyerekeink gondján-baján, hiszen szeretjük őket és felelős szülőként gondoskodunk róluk. Sőt! Ha önző módon nézem: minél könnyebben és egyszerűbben meg tudunk oldani egy problémát, annál több energiánk marad másra. Például észrevenni, hogy mire van szükségünk nekünk, anyaként.

Nekem például erre a hétvégére volt szükségem a Mamatáborban, ahova az egész család elutazott. Amíg én jógáztam, illatok hatásaival ismerkedtem vagy gyertyát öntöttem, addig a gyerekeim az apukájukkal bandáztak, hogy aztán egy feltöltött anyukával folytassák tovább a napot. És mielőtt kitérnék arra, hogy anyaként hogyan éltem meg ezúttal – az immár harmadik – táborunkat, szeretném gyorsan hozzáfűzni, hogy a férjemnek is pont erre volt szüksége. Egészen más ugyanis úgy kapcsolódni a gyerekekkel, hogy nincs ott anya, de nincsenek tornyosuló feladatok se (amikre az asszony folyton emlékeztet, ugye), van program, de lehet lézengeni is. Nem beszélve arról, hogy egy házisárkányt masszázzsal újra kecsesen és lágyan ingó-bingó rózsabimbóvá tudnak itt változtatni, noha csak pár órára, de szerintem megéri. Egy szó, mint száz: a férjek is élvezik ezt a felállást, nálunk legalábbis biztosan, ugyanis az ő naptárjába előbb kerül be a dátum, mint az enyémbe és egész évben prioritásként kezeli, hogy a Mamatáborba eljussunk (nyugi, a házassági évfordulónk nem élvez ekkora figyelmet).

Lássuk mi a helyzet velem! Mesterségem címere kétgyerekes anyuka, a kicsivel itthon vagyok gyesen, a nagyobb ovis, mellettük próbálom egyengetni a saját testi-lelki-értelmi egyensúlyom. Tanulok, dolgozom, igyekszem ÉLNI, és nagyon-nagyon igyekszem MEGÉLNI a kisgyerekkorukat. Majd egy szép májusi napon ültem ott, más mamikkal egy kis teremben, szürcsöltük a limonádét és igazgattuk magunkat a széken (nagyon furcsa érzés nyugodtan ülni valahol), lassacskán elkezdtek szétáradni zsigereinkben az illatok is, majd a testünk jelzéseit egy kis kütyü egyetlen diagramba foglalta, hogy aztán megfelelő illóolajokkal orvosolhassuk gyengeségeinket. És akkor ott eljött a nagy AHA-pillanatom: érzelmi kiégés. Hát ez az!

Az elmúlt hetekben, sőt talán hónapokban éreztem, hogy…fakulok. Bugyog ott a mélyben a kreatív energiákból, de valahogy nem tör felszínre. Nincs lehetősége, vagy nem teremtek neki? Általában megtalálom a módját, hogy szabadon engedjem magam. Ezúttal viszont annyi terhet cipeltem, annyi küzdelmem volt és oly sokfelé próbáltam szakadni, elrohantunk egymás mellett a barátokkal is, hogy menet közben észre se vettem, hogy a bicikli, amit hajtok, elkezdett kopni, rozsdásodni, jobbra-balra dőlni, elhagyni alkatrészeit. Mivel még haladt és teljesítette a kívánalmakat, így nem volt feltűnő ez a történés, de ahogy szembesültem vele, minden érzés a helyére pattant. Mi sem bizonyítja ezt jobban, minthogy itt klimpírozok a billentyűzeten és írok. Írok! Hiába sorakoznak a témáim, hiába sorakoznak hozzá képanyagok, a gondolataim elfogytak, vagy inkább csak eldugult bennem valami (nem nevet!).

Fészkelődtünk a széken és azt kérdeztük, hova kenheti a gyerek a „hisztiolajat”. Mosolyogtunk egymásra, hogy íme, egy újabb esélyt kaptunk a végeláthatatlan orrszívásos napok lerövidítésére. A gyerekeinknek erre van szüksége: gondoskodó, mosolygó anyákra, akiknek a biciklije nem esik darabokra. Anyákra, akik megtanítják nekik, hogy egy helyben fogsz rostokolni, ha nem tartod karban a járműved. Anyákra, akik példát mutatnak a következő generációnak, hogy jól pihenni nem csak szabad, de kell is. Anyákra, akik elég bátrak és erősek ahhoz, hogy mindezt ki merjék mondani, meg merjék tenni.

Nem: az, hogy egyedül zuhanyzol, az nem teljes töltődés. Ha valamit olvasol, megnézel egy webinárt, félálomban lógsz a netflixen, az nem hosszútávra ható énidő. A húsz perc magányos séta sem az. A több mint négy óra alvás sem az. Ezek alapvető szükségletek, az életben maradáshoz kellenek.

De ahhoz, hogy adni tudj, hogy elméd és lelked is virágozzon, ahhoz az kell, hogy megtaláld a módját és bizony néha önző módon kiszakítsd magad a család gyűrűjéből és időt tölts magaddal és/vagy a szerelmeddel, a barátaiddal. Több órát. Egy napot. Egy hétvégét.

Igen, tudom, lehetetlennek tűnik. Talán drágának is, ha nagyobb álmaid vannak. De ha egy vagyont elköltesz popsikrémre, pelenkára, illóolajra, ha figyelmet fordítasz az ételallergiájukra, a megfelelő oktatásukra, akkor a lelkük ápolására, a megfelelő társaságra (=te) miért ne tennéd?

Hát én ezekkel az érzésekkel tértem haza a Mamatáborból. A stresszoldó jóga hatását öt perc után oldották a gyerekeim, a férjem kedves felesége itthon már szórta rá a villámokat, a szennyeskupacok mögé elbújva azonban mégis egy fontos dolog tudatosult bennem: felismertem a problémámat és ezzel elindultam a gyógyulás felé.