Előítéletek, skatulyák, szemforgatások: üdv a mami-dzsungelben!

Amikor világra jön a gyereked, újra világra jössz te is. Megváltozik oly sok minden, újraíródnak szabályok és még erősebben kell figyelned a dzsungel zajaira, mint azelőtt. Az előítéletek hirtelen a pajzsoddá válnak. Elválasztanak, de talán össze is kötnek azokkal, akik hasonló megküzdési módokkal élnek.

Hosszasan taglalhatnánk a negatív aspektusait, ugyanakkor segít kiigazodni a még nem ismert terepen: így a mami-dzsungelben is. A kezdeti káoszban mankó lehet, hogy kikkel kacsintasz össze, kitől mersz kérdezni, de hogy valójában van-e létjogosultságuk? Mielőtt a drogéria polcához közeledik a kezed, végig kell gondolnod: mit üzen rólad, ha a zöld zacskós kölesgolyót teszed a kosaradba?

Elő se mered venned a játszótéren, neked is inkább egy kiflit kellett volna (sütnöd!) venned a sarki pékségben, papírzacskóba csomagolva. Mit fognak rólad gondolni?? (Vagy inkább: mit gondolsz te magadról?) Első benyomások. Halk suttogók, teliszájjal nevetők, szemforgatók, mindenkivel szóba elegyedők, állandóan kommentelők, csapatban érkezők, sarokban megbúvók.

Bézs nők, papagájasszonyok. Karikás szemek. Telefont bambuló, telefont lopva elő-előhúzó, nagyhangon tárgyaló. Túl gyerekes, túl felnőttes, túl pink, túl fekete, túl anyukás, nem elég anyukás, túl lesz*rom, túltolta. 

MK, CK, KL, LV, krikszkraksz, ukkmukkfukk feliratok..vajon igazi? Vagy hamisítvány? Horgolt táska? Gyöngyös hajpánt? Tudja, hogy nem áll jól neki? Mindig ilyen jól néz ki? 

„Jesszus, ezek a hippik, mit gondolhatnak rólam – süllyed bele a sarkam a talajba, – fenébe, nem ide indultunk, egyszer öltözök fel normálisan! Bezzeg, ha nem teszem, akkor belefutok három exembe és tíz volt kollégámba egyszerre! Mi lett belőlem? Na mindegy, tök jól nézek ki, csak ezeket a pillantásokat ússzam meg, ne villantsak és ne öntsön egy gyerek se homokot a bugyimba!”

„Wow, de jól néz ki! Hazamegyek és felveszem a magassarkúm, esküszöm, hát minek áll a szekrényben!”

Ugyanolyan a táskánk, összemosolygunk.

Ugyanúgy rohanunk a gyerekünk után, összemosolygunk.

Egyszerre dacolnak a gyerekeink, összemosolygunk.

Vicceset mond a gyereke, összemosolygunk.

Betalál egy felirat, összemosolygunk.

Elővesszük a kölesgolyót, összemosolygunk: már látjuk magunk előtt az esti jól megérdemelt kanál nutellát, a pohár bort. Érezzük a bőrünkön a forró vízcseppeket és tudjuk, hogy abban a pillanatban, ahogy a vízsugár monoton zaja betölti a teret, hallani fogjuk, hogy sír a gyerek. Tudjuk, hogy hiába vagyunk vele tisztában, hogy béke van, mind kidugjuk a fejünket a zuhanyfüggönyön, aztán konstatálva, hogy nincs vészhelyzet, visszamerülünk a gondolatainkba. A párás tükör előtti fogmosás kezdetekor igyekszünk kiverni a fejünkből a legújabb Miley Cyrus-slágert, majd végiggörgetjük fejünkben a listát: mit nem sikerült megvalósítani ma. Hogy a napunk házi készítésű, zero waste, fast vagy slow fashion, secondhand vagy ezer éves cuccokkal volt tele? Mindegy is. Túléltük. Megéltük?

Néha elhiszed, hogy „csak a hippik alszanak együtt a gyerekeikkel”, máskor rájössz, hogy magassarkúban is lehet több évig szoptatni. Néha belátod, hogy vászonszatyorban is lehet tápszer, hogy flitteres hátizsákkal is lehet 30Y-t hallgatni, hogy ugrálhattatok ugyanazokon a bulikon 20 éve, hogy rajonghattok ugyanannyira Ryan Goslingért (persze nem annyira, mint én), olvashatjátok ugyanazokat a könyveket, attól függetlenül, hogy engeditek-e a gyereket játszani az étellel.

Néha te sem főzöl. Néha én se mosok hajat.

Ha nem is ugyanabban a skatulyában lakunk, látjuk egymást. Néha elég ehhez egy kabát alatt megbújó pulcsi. Néha elég megállni a másikkal szemben.