Egy anya érzései, amiről senkinek sem beszél – avagy mire gondolok, amikor hallgatok

Este nyolc óra. Egy átlagos hétköznap. Térdelek a nappali közepén és a gyerekek játékait pakolászom. Már rég nem törekszem arra, hogy minden holmit a maga dobozába tegyek, arra a polcra, ahova eredetileg rakni szoktuk. Csak a látszatot próbálom valahogy fenntartani: egy normális, rendezett otthon képét.

Tudtam, csak nem sejtettem

Egy nap legalább háromszor rakok el minden egyes nyamvadt kisautót és mozaikdarabkát, és a házban fellelhető összes párnát is legalább ennyiszer teszem a helyére, a plédekkel együtt, amikből muszáj mindig bunkert építeni. Sosem panaszkodom, mert mindig arra gondolok közben, hogy ők az én szemem fényei, imádom mindhárom gyermekem, tudtam, hogy ez lesz… Igen, tudtam, csak ahogy mondani szokás „nem sejtettem” – nem sejtettem, hogy ennyire sok lesz és, hogy egyszer baromira meg fogom unni. Pedig eljött ez a pont is.

Baromira unom, hogy hiába kérem meg a fiúkat (elég idősek már hozzá), mégsem pakolnak el soha maguk után, nem vigyáznak a ruháikra, hiába környörgök, hogy ezegyszer ne legyenek koszosak, ne szakítsák ki őket.

Mit is látnak?

Mert mit is látnak? Ők csak azt tapasztalják, hogy mindig van étel az asztalon és a hűtőben, a cuccaik kimosva, összehajtogatva a szekrénybe kerülnek, akárhogy is vetették le őket (és akárhol is hagyták őket), és hogy mindig rend és tisztaság van. Hogy ki csinálta, kinek köszönhető, ki gürizik olykor este 11-ig is, hogy reggelre rendezett környezet várja őket, abba sosem gondolnak bele. És nem csak ők, de a férjem sem. (Néha az az érzésem támad, Ő a negyedik lurkó a házban.)

Ismerős?! Több fázison mentem át én is. Először szépen kértem a srácokat, hogy segítsenek, aztán zsarolni próbáltam őket, hogy addig bizony nem mehetnek a játszótérre, amíg nincs elrámolva (de sajnos nekem sosem ment ez a szigor és nem is értem el vele semmit), most pedig már nem szólok. Minek?! Hogy én legyek a házsártos anya és feleség?! Láttam elég ilyen példát, külső szemlélőként a közvetlen környezetünkben és nagyon kellemetlennek találtam. Sajnáltam az anyukát is, a gyerekeit is és a férjét is. Akkor elhatároztam, hogy én nem leszek ilyen. Inkább tartom meg magamnak a csalódottságom és keserűségem, minthogy még a külvilágot is mérgezzem vele.

Bezzeg a férjem

Sokszor megpróbáltam már erről beszélni a férjemmel, de valahogy mindig az lett a vége, hogy ő nem érti, mi a bajom. Persze, hogy nem érti, mert ő sosem csinálta, akárcsak egy hétig is, de ha beállna helyettem a „házvezetőnő” szerepébe, akkor sem érezné át, mert ő valahogy mindent olyan könnyen kezel. Neki valahogy minden olyan „sitty-sutty” megy, sikeres a munkájában, és a fiúk is sokkal jobban hallgatnak rá – azon kevés alkalmakkor, amikor ő kéri meg őket, hogy segítsenek Neki.

Tehát ezek azok a szürke hétköznapok, amit sosem értettem, amikor korábban valaki emlegette: az állandó lego-pakolás, mosás, főzés, takarítás. És az állandó rohanás. Ez a miliő az, ami miatt sokszor már nem is embernek érzem magam, hanem sokkál inkább egy robotnak, aminek nincsnek érzései, nincsen ideje megállni elcsodálkozni az élet apró és szép dolgain (ugyan már!?), és a környezete sem kezeli emberként. Én teremtem meg a biztos hátteret, ahova mind a gyerekek, mind a férjem hazatérhetnek, hogy egyenek, aludjanak, tisztálkodjanak, átöltözzenek, aztán rohanjanak ismét tovább.

            De ha nem tenném, még rosszabb lenne. Nem csak a kívülről érkező megbecsülés hiányozna, hanem még bűntudatom is lenne, hogy hogyan engedhettem el tízórai nélkül oviba, suliba őket, vagy, hogy miért nincs rajtuk tiszta, vasalt ruha. Ezért folytatom. Minden nap újra és újra. Ezért (is) vagyok anya, és feleség.