Egy anya, amikor a gyerekeivel van, nem ér rá... Attól, mert "csak" otthon van a gyerekkel, szintén nem ér rá!

Egy anya, amikor a gyerekeivel van, nem ér rá. Hangosan mondom, hogy mindenki megértse: NEM ÉR RÁ. Itt akár be is fejezhetném a cikket, a lényeget leírtam, de a továbbiakban nyomatékosítom is. Csak a biztonság kedvéért.

A megállapításom szempontjából nem számít, hogy egy anyuka az újszülött babájával van otthon vagy az óvodából hazaérve játszik a gyerekével, esetleg iskola után tanul vele, biztos, hogy ez az elsődleges tevékenysége.

Közben nincs ideje teljesíteni a főnöke ad hoc kéréseit, kávézni a barátnőjével, telefonálni a nénikéjével.

El tudok képzelni olyan esetet, amikor az anyuka szívsebész, és az ügyeleti idején kívül szükség van a segítségére egy életmentő műtétnél, de úgy gondolom, ez nem túl gyakori. Persze magamból indulok ki, nem vagyok szívsebész, ezért nem is múlik a munkámon, illetve rajtam mások élete. Kivéve a gyerekemé, akinél nincs fontosabb számomra, ezért egyértelmű, hogy amikor vele vagyok, rá figyelek, és nem kockáztatom, hogy bármi baj érje azért, mert nem vigyázok rá.

Tehát, továbbra is személyes példánál maradva, nem tudom megtenni, hogy a tornádó kaliberű négyévesemet szépen leültetem egy sarokba, én pedig nyugalomban, hatékonyan dolgozom.

Hiába mondja az ügyfelem, a megbízóm, a főnököm vagy maga az Atyaúristen, hogy „neked ez csak néhány kattintás”, a gyerekem mellett nem bírok (tényleg, fizikailag képtelenség) és nem is akarok dolgozni. Ráadásul, teljesen érthetően, ebben a gyermek sem lenne partner: nem a laptopja előtt görnyedő, őt folyton lepisszegő anyjára van szüksége, hanem arra, aki kizárólag rá figyel.

A multitasking szerencsére hivatalosan megbukott, ezért nem kell bizonygatnom, hogy a gyereknevelésben sem működik.

Anyaság

 

Néha annyi is elég, ha mindenki túléli a napot! – Tudatos anyák vs. mindennapok

A saját bőrömön tanultam meg. Próbáltam én összeegyeztetni az anyaságot a karrierrel, voltak csinos projektjeim, az önéletrajzomban jól mutató ügyfeleim, akiktől sorban elköszöntem. Nem ment. Pedig becsülettel megpróbáltam, tényleg. Naivan azt hittem, egy baba sokat alszik, abban a rengeteg felszabaduló időben meg, amit megbeszélések és azokra rohangálások helyett „csak otthon” töltök, remekül tudok majd dolgozni.

Nos, nem. Elértem a szellemi és a fizikai teljesítőképességem határát, a kimerültségtől hallucináltam és nem emlékszem mindenre a gyermekágyas időszakból. Ettől persze nem kizárt, hogy vannak olyan anyukák, akiknek tankönyv szerint alszik a gyerekük, így ők is kipihentek-kisimultak, dolgozni is tudnak, háztartást vezetni és a többi, de én nem tartozom közéjük, ez gyorsan kiderült.

Olyan hatékonyan tettem magamévá ezt az elengedő szemléletet, hogy a takarítást, főzést és a többi nem feltétlenül kedvelt házimunkát továbbra is lelkiismeret-furdalás nélkül áldozom fel a délutáni közös játék oltárán.

Előfordul, hogy egy-egy sajtóeseményen részt kell vennem oviidő után, ezekre azonban lehet készülni, meg tudom szervezni a gyerekfelügyeletet. Ez teljesen más helyzet, mintha a felettesed pusztán a céges hierarchiából fakadó hatalmánál fogva élne vissza a helyzettel, és elvárná, hogy munkaidőn kívül is rendelkezésre állj.

Ha olyan helyen dolgozol, ahol magyarázkodni kényszerülsz azért, mert a gyermekeddel töltött idő alatt nem végzel el egy-egy váratlan feladatot, akkor nem veled van baj, nem is a gyerekeddel, hanem a munkahelyeddel (vagy az adott kollégáddal). Ha nem tudsz munkahelyet váltani, ezt akkor is tudatosítsd magadban.

Az anyákat rengeteg felesleges (!) stressz éri, kezdve attól, hogy koszos a lakás, egészen odáig, hogy felemás zokniban vitte óvodába a gyerekét és nahát, most mi lesz. Semmi. Nahát! Az állandó stresszt nem szabad tetézni azzal, hogy azt hiszed, mindent meg kell oldanod. Nem kell és nem is lehet. Most hagyjuk is a „mindent lehet, csak akarni kell” típusú bölcsességeket, mert ezt akarni sem kell.

Egyszerűen nem kell arra törekednünk, hogy mindent megoldjunk, és főleg nem kell rosszul éreznünk magunkat attól, hogy nem sikerül.

Legyen szó egy feladatról, ami épp vacsora előtt jutott a főnökünk eszébe, vagy egy barátnőről, aki pont fürdetésidőben szeretne beülni egy pubba vagy a nénikénkről, akinek örömet okoznánk azzal, ha másfél órában meghallgatnánk, mi történt tegnapelőtt a szomszéd Manyikával.

Ha az előbb említett társaságból valaki nem érti meg, hogy nem érünk rá, akkor – ha nem is tanácsolom, hogy váljunk meg tőle, főleg a nénikétől –, mi se törekedjünk megoldásra. Tudom, ez nem a megdobnak kővel, dobd vissza kenyérrel elve, de a saját érdekünk szempontjából ez a járható út. Mert ha mi nem tartjuk szem előtt a saját érdekünket, kitől várjuk?