Drága Gyermekeim, én mindig itt leszek nektek!
Sokáig el sem tudtam képzelni – bár rettentően vágytam rá, hogy anya legyek-, hogy mi is az a feltétel nélküli szeretet. Hogy egészen pontosan, a gyakorlatban mit jelent az, hogy „bármit megtennék a gyermekeimért”. Aztán megszülettek a fiaim, az évek elrepültek és nekem soha eszembe nem jutott, hogy amit érzek, amit teszek, az honnan jön, vagy, hogy az most akkor az a bizonyos anyai ösztönből ered… Egészen mai napig.
Ma, amikor a híradóból rám ömlött az a sok-sok szenny, ami a külvilágban vár az én apróságaimra is, elgondolkodtam azon, hogy mi az, amit valójában adhatok nekik?
Azon kívül, hogy minden alapszükségletüket kielégítem, etetem, itatom, ruháztatom, taníttatom (stb.) őket, a legeslegfontosabb, amit nyújthatok nekik, az a közelségem. A nyitottságom, az őszinteségem, az, hogy önazonos és hiteles maradok.
De mit is jelent az, hogy életük végéig számíthatnak rám?! Remélem, hamarosan ők is el tudják olvasni a cikkemet, ezért most hozzájuk szólok:
Drága Fiaim!
Mindig mellettetek leszek.
Kitartottam mellettetek, amikor a pocakomban növekedtetek, én már akkor imádtalak benneteket, hiába voltam puffadt, hiába küszködtem állandó hányingerrel, és hiába éreztem úgy magam, mintegy örökké fáradt víziló.
Kitartottam mellettetek a vajúdás gyötrelmes perceiben-óráiban és soha nem érzett öröm és nyugalom szállt meg, mikor végre a kezembe vehettelek titeket, és megszagolhattam a bőrötöket, megérinthettem az aprócska ujjaitokat (azt hiszem, abban a pillanatban nem csak egy baba, hanem egy anya is született!).
Ott voltam nektek/veletek hosszú hónapokig a nap minden percében, keltem veletek hajnali 3-kor, aztán 3:45-kor, és ha kellett, újra és újra. Sokszor néztem fel az égre, segítségért fohászkodva, hogy legyen nyugodt az álmotok, hogy átaludjátok az éjszakát.
Veletek akkor is törődtem, mikor annyira fáradt voltam, hogy még a hajamat sem mostam meg, napokig nem néztem tükörbe és ugyanazt a pólót hordtam.
Most is ti vagytok az elsők; az éj közepén, ha riadtan ébredtek, bekúsztok az ágyba mellém, és én a szélére szorulok, egy picike csücsökre, reggel pedig gyűrötten ébredek.
Akkor is egy csapat vagyunk, amikor a szupermarket közepén párhuzamosan adtok elő egy-egy hisztirohamot, az éppen aktuális kiszemelt csoki vagy játék miatt, és amikor az étteremben olyan heves tiltakozásba kezdtek, mikor etetni próbállak titeket, mintha legalábbis mérget adnék nektek.
Értetek élek akkor is, amikor épp magamat is alig bírom elviselni egy sötét téli reggelen, és ti ezer kérdéssel bombáztok az első adag kávém előtt (nektek hogy van ennyi energiátok már ilyen korán??). És nem szűnik meg az imádatom akkor sem, amikor hiába szólok rátok, nem pakoltok el, nem vártok meg, előre rohantok, vagy nem vigyáztok a frissen mosott ruháitokra.
Akkor is mellettetek állok, mikor nem találjuk a kedvenc cipőtöket és kergetőzünk a házban, miközben már egy jó negyed órás késében vagyunk.
Bármikor, mikor kiabálok, tudnotok kell, hogy a szeretetem felétek végtelen és soha el nem fogy. Ugyanúgy szeretni foglak titeket, ha rossz jegyet hoztok haza, mintha ötöst. Ha ölelésre vágytok, én mindig tárt karokkal várlak titeket, de ha épp nincs rá szükségetek, akkor sincs semmi baj!
Ott leszek, ha sikert sikerre halmoztok és akkor is bíztatni foglak titeket, ha rengeteget bakiztok. Nekem nem kell semmit bizonyítanotok, rajongok értetek a nélkül, hogy bármit letennétek az asztalra. Legyen belőletek akár asztronauta, akár bolti eladó, rendőr, fodrász… nem érdekel; én mindig büszke leszek rátok!
Semmi olyat nem tudtok tenni, ami miatt kevésbé szeretnélek titeket, és amivel kiérdemelnétek a távolságtartásomat. Mindig itt leszek. És mindig titeket választalak.
Ölellek titeket:
Anya
Panna, 2019. február 25.
