Döntöttünk, maradunk négyen

Végül nagy meglepetésünkre spontán terhességből 2000. 04. 02.-án megszületett Balázs. Megnyugodtunk, és az évek szép lassan teltek, ma Balu már 9 éves, okos nagyon jól tanuló fiúcska.

Sosem terveztünk harmadik gyermeket, az életünk teljes volt. Biztos munkahely, szép új otthon, nyaralások külföldre. Mit kívánhatnék még 37 évesen? Ám az élettől kapunk néha fricskákat. Egy évvel ezelőtt kezdődött. Olyan furcsán éreztem magam, kicsit fáradékonyabb voltam, néha délután is elaludtam, gondoltam a tavaszi fáradtság az oka, meg a sok munka. Egy héttel később viszont már a szagokra is érzékeny lettem, és ekkor mondta a férjem, hogy vegyünk egy tesztet, mert ez már gyanús. Természetesen pozitív lett. Minden porcikám tiltakozott, nem akartam feladni a kényelmes jól megszokott életemet.

A párom is el volt keseredve, ő sem szerette volna újra kezdeni a pelenkázást az átvirrasztott éjszakákról nem is beszélve. Döntöttünk, maradunk négyen. Két nap múlva volt jelenésem a már jól bevált dokimnál. Ám az ultrahang vizsgálat megállapította 12 hetes terhes vagyok, úgyhogy mégis öten leszünk. Hozzáteszem semmi jel nem utalt a terhességre a rosszulléten (az is csak egy héttel a teszt előtt volt) és a fáradékonyságon kívül. Támolyogva ültem be a kocsiba, nem tudom, hogyan jutottam haza.

Elkeseredetten ültünk a konyhába este, miközben azon gondolkodtunk, hogyan tovább. Próbáltunk megbarátkozni a gondolattal, hogy mindent kezdhetünk elölről. Lassan teltek a hetek, és mire a 16. héthez értünk, már azon aggódtunk, nehogy a magzatvíz-vizsgálat rendellenességet mutasson ki. Egészen a 20. hétig várnunk kellett az eredményre, és a hírre is: fiú lesz-e vagy kislány. Mindenki mást szeretett volna, a nagyfiam és én kislányt, az öcsi és apája fiút. Végül kiderült, két fiú után lesz egy lányunk is, és makkegészséges. A terhességem, egy-két apróbb kellemetlenségtől eltekintve jól zajlott.

Előre tudtuk, hogy a pici lány császármetszéssel fog megszületni, merthogy a bátyái is így születtek. Szeptember 3.-án reggel elfolyt a magzatvíz, kicsit megijedtünk, mert még csak a 37. hétben jártunk, innen azonban már nem volt visszaút. Nyugodtan lezuhanyoztam, összepakoltunk, majd elvittük a fiúkat a sulihoz, és irány a kórház. Útközben már 5 perces fájásaim voltak.

Reggel 8-ra értünk be a Szent Imre kórházba, szerencsére az orvosom már bent volt. Ő is meglepődött egy kicsit, hiszen előző nap még azt beszéltük meg, hogy másnap már kezdhetem az NST-t. Aztán a már jól megszokott dolgok következtek: ultrahang, infúzió, vizsgálat. Kiderült viszont, hogy nincsenek még meg az utolsó laboreredmények, úgyhogy gyors vérvétel és 1 óra várakozás a vajúdóban.

Ekkor már 3 perces fájásaim voltak, de ketten lehettünk apával egy szobában, és vártuk, hogy előkészítsék a műtőt. Egy óra elteltével mehettem is a műtőbe, egy szuri a hátamba, és kezdődött a műtét. 2008. 09. 03.-án 10 óra 33 perckor megszületett kicsi Bogikánk 2680 grammal és 45 cm-el. Picike volt nagyon, de egészséges és gyönyörű. Az apukájával lehetett végig, amíg a műtétet be nem fejezték és utána még 2 órát együtt töltöttünk. Második naptól már éjjel-nappal együtt voltunk, és a 4. napon haza is jöhettünk.

Bogi most 6 hónapos, csoda eleven huncut kislány az egész család szeme fénye. A fiúk imádják, ha ránéz az apukájára, ő elolvad tőle. Most hat és fél kiló, mindez csakis anyatejjel, hihetetlenül szereti a pocakját, nem csoda, a testvérei is ilyenek voltak. Nekem nagyon csodálatos élmény ennyi idősen újra babázni, és egész más, mint 21 évesen volt. Életünk összes tapasztalatával, és szívünk összes szeretetével neveljük őt. Ezúton is köszönet a Szent Imre kórház csecsemőseinek és nővérkéinek (leginkább Ágikának) a sok segítségért, és nem utolsósorban a világ legjobb orvosának, Dr. Raft Miklósnak a sok segítségért. Szakértelmével, türelmével és humorával senki sem érhet fel. Ez hát Bogica története, ő ragaszkodott hozzá, hogy közénk érkezzen, így még szebbé tette az életünket.