Csak az, ami te: Anya!

Oly sokszor tesszük fel ezt a kérdést: Miért pont velem történt meg? Vajon tudjuk rá a választ?

Egyszer azt mondta valaki: Isten tudja, hova küld egy beteg gyermeket. Mert anyák vagyunk oly sokan, de mégsem a szomszédnak adta, mégsem a barátnőnknek, akivel annyit terveztük 25 évvel ezelőtt a jövőt. Minket talált alkalmasnak, hogy betegségét elfogadjuk, akár életünk megváltoztatásával is. Tervekkel voltunk teli 25 évvel ezelőtt, anyáinkat néztük, és tűnődtünk, vajon mi milyen anyák leszünk. Elképzeltünk egy férjet, gyermekeket a ház körül, jó munkát és boldogságot. Hogy mindez valóra válik-e... Vajon min múlik, és kin?

Múlik rajtunk is, nem? Hogy hogyan tanulunk, milyen pályát választunk, aztán kit sodor felénk a sors, hol élünk majd.

Az én történetem akkor kezdődött, mikor anyává váltam. Soha nem tudtam, mit akarok a jövőben, milyen szakmát válasszak. 16 évesen abbahagytam a gimnáziumot. Nem tanultam, nem tudtam, a jövőm múlik ezen a dolgon. Hiszen ha tanulok, és nem megyek egy gyárba dolgozni 16 évesen, ma nem itt vagyok. Tanultam volna, elvégeztem volna az iskolákat. Lenne egy szakmám, aztán már az sem biztos, hogy itt lennék. Sőt biztos, hogy nem lennék itt.

Nem mentem volna férjhez 19 éves koromban, és nem kellett volna kemény munkával, egyedül csak a vőlegényemre támaszkodva a saját lábamra állni. Hosszú évekig keringtem a világban, kerestem a helyem, mígnem épp 15 éve meg nem éreztem azt, ami sokunknak egy csoda: az anyaságot. Hatévi házasság után végre pici élet fogant a testemben. Én azóta tartom magam anyának.

Önfeledten szárnyaltam a boldogságtól. És valahol éreztem, most vagyok a helyes úton, ez az, amit kerestem. Most megtaláltam.

Boldogságunk csak pár hétig volt határtalan, hiszen akinek próbáltam bizonyítani, aki soha nem lehetett rám büszke, az édesanyám 43 évesen váratlanul elhunyt. Annyira várta az unokáját, hogy még arról is lemondott, amiről azt hittem, soha. 10 évi alkoholizmussal hagyott fel, mert azt ígértem neki: unokákat szülök majd.

Eltelt az első 2 és fél év, és annyira szerettem volna újra átélni az anyaság boldogító érzéseit. Párommal elhatároztuk, újra gyermekkel ajándékozzuk meg egymást.

De ez a terhesség nem olyan volt, mint az előző - ami 40 hétig problémamentes volt -, hányások, rosszullétek. Kiderült az ok is: IKREINK lesznek! Majd leestem a vizsgáló asztalról.. olyan nagyon örültem. Huszonhárom hetesen bevonultam a kórházba. Apa otthon maradt az akkor ovit kezdő kisfiunkkal Egyedül végezte a házimunkát, közben dolgozott, és bejárt a kórházba nap, mint nap. 13 hét múlva végre megszülettek a lányok.
De 16 órával a szülést követően derült ki, hogy egyik kislányunk súlyos állapotban van. Élet-halál között volt. Nem tértem észre, akkor megkezdődött az új időszámítás.

Belekerültünk egy olyan világba, amit addig nem ismertünk. Rehabilitáció, kórházról kórházra járás. Sok tüdőgyulladás, kórházi tartózkodás. Az első 3 évben közel egy évet voltunk kisebb-nagyobb megszakításokkal távol a családtól.

Hosszú és nehéz évek vannak mögöttünk. De még mindig együtt vagyunk. Az anyaság legnagyobb súlyát kaptam a sorstól, kislányomat élete végéig pici babaként ápolhatom. Megtaláltam a hivatásomat, bármennyire is furcsa de mégis köszönettel tartozom.

A páromnak köszönöm, hogy elviseli a nehéz döntésekkel teli életünk, hogy kitart mellettünk és nem hagyott el, nem hagyott magamra. A tesóknak köszönöm, hogy megértik, a testvérük beteg, és le tudnak mondani sok-sok dologról annak érdekében, hogy ne kerüljön intézetbe, hogy amíg él, velünk lehessen.

Hogy lehetek boldog? - kérdezik oly sokan. Hogy lehetek boldog egy súlyos beteg gyermek mellett?

Csak ránézek, és ha néha könny csurog a szememből - sajnálatból vagy gyengeségből -, akkor ő furán néz rám, és mivel szó még nem hagyta el ajkát, szeméből olvasom: Mi ez, anya?

Semmi kincsem! Ha te bírod, én is bírom! Ha te akkor, a kritikus órákban életben maradtál, volt célod az életben maradással, ha te a nehéz állapotod ellenére nem ejtesz könnyet, sőt, te vagy az, aki folyton mosolyogsz... Akkor nekem nem lehet okom panaszra.

És itt a kérdésre a válasz: így bírom, hogy Ő ad nekem erőt!

Hogy jól csinálom-e? Nincs már anyukám, aki büszke lehet rám, de vannak gyermekeim, és egy csodálatos férjem.

Azt hiszem zárásként elég ez:

Egészséges kislányunk egyszer azt mondta:

"Anya, én tudod, mi szeretnék lenni, ha majd megnövök?"
"Mi csibém?"
"Az, ami te, csak az: ANYA!"

Szabó Krisztina