Azért vannak a jó barátok…

De mi van az egyéb fontos emberi kapcsolatainkkal, például a barátokkal? Mindenki annyira csak a mama-papa-baba háromszöggel van elfoglalva, hogy róluk senki sem tesz említest, pedig nem ártana erre is felkészülni.

Huszonévesen már jó néhány lemorzsolódási szakaszon vagyunk túl, így joggal gondolhatnánk, hogy azok a barátok, akik kiállták az idő próbáját már valószínűleg nem mennek sehova, pláne nem életünk ezen kiemelkedő szakaszán.

Dehát miért is mennének? Szültem egy babát, aki édes, aranyos, jó illatú és egy darab belőlem, a barátjából, hát egy ilyen kis csoda hogy is írhatná felül a sok –sok évnyi közös emléket, a hajnalig tartó bulikat, az átnevetett éjszakákat, és a sokszor közösen átsírt nappalokat?

Sokáig emésztettem magam rajta, hogy hogy lehet, hogy olyan emberek, akik könnyes szemmel tapsoltak az esküvőmön még nem látták a gyerekemet?! Mégis mi változott? Hiszen általa csak több lettem. Ezzel a közönnyel őszintén nem számoltam… Csak magamból tudok kiindulni, aki babavárás hallatán már a potenciális babalátogató ajándékokat fürkészi, és úgy várja a látogatási tilalom feloldását, mint a messiást. Rá kellett jönnöm, hogy ezzel a lelkesedésemmel viszonylag egyedül vagyok, de a miértjét azóta sem értem.

Mindig tiszteletben tartottam, hogy mindenkinek megvan a saját élete, párkapcsolata, családja, gondja, baja és teendője, így nem fogok prioritást élvezni, még az új helyzetemben sem. Mindenesetre volt egy elképzelésem a baráti találkozók milyenségéről és mennyiségéről, ami sajnos köszönőviszonyban sincs a realitással.

Az élet érdekes tanító és sajnos sokszor ott tart tükröt elénk, ahol a legjobban fáj. Sokként ért a felismerés, miszerint 1-2 kerület leküzdhetetlen akadálynak tud bizonyulni és lassan, de biztosan könyvet tudnék írni a kifogások tengeréről, mindenféle teendőkről és indokokról, hogy a legközelebbi, vagy legalábbis annak vélt barátok miért is maradnak oly távol, pont most, amikor a legnagyobb szükség lenne rájuk.

Photo: Universal Pictures

Most, amikor életem legörömtelibb időszakát élem, hát mikor könnyű az ember mellett állni, ha nem most? Csak egy édes kisbaba élményét és társaságát szeretném megosztani, nem pedig egy halálos kórt…sokat gondolkodtam a bajban mutatkozik meg, hogy ki a jó barát idézeten, de sosem hittem, hogy nem kell megvárnom a bajt, elég csak szülnöm egy babát.

Ettől függetlenül a hónapok múlásával egyre megalkúvóbb lettem, a személyes találkozókat szinte észrevétlenül váltották fel a telefonbeszélgetések, majd egy idő után már ezek is egyre inkább ritkultak, míg végül szinte teljesen elmaradoztak. Így lettem rabja a telefonomnak, hiszen írásban majdnem mindenki rögtön elérhető és még némi párbeszédre is hajlandó. Nincs ezen mit szépíteni, magányom közepette az élettelen telefonom lett a barátom, ez pedig minden, csak nem normális.

Kérdezem én, hol van a határ? Meddig barát a barát? Meddig tartanak össze a megismételhetetlen emlékek? Hol érdemes belátni, hogy aki most nem jön, az talán sosem volt igazán itt?!

Már nem akarok megalkudni, nem akarok állandóan attól tartani, hogy elveszítek bárkit is, csak azért, mert többre vágyom, történetesen a társaságukra. Már nem akarom helyettük átélni a saját csodámat és esténként amiatt sírni, ők hogyan is maradnak le róla. Már nem kívánom, hogy eljöjjön az idő, amikor majd ők is meglátják, milyen is ez, mert az én akaratomtól függetlenül is meg fogják.

Gyakorlom az elengedés művészetét, még új és fájó nekem, de hiszem, hogy hosszútávon a javamat szolgálja. Egyre inkább tudatosítom magamban, hogy barátságok jönnek, de sajnos mennek is, hiszen semmi sem örök, még akkor sem, ha én annak éreztem.

Anyuka vagyok és nem könnyű velem. Nem tudok munka után beülni még egy italra és valószínű a legújabb vígjáték utolsó vetítését se fogom elérni este az Arénában.

Anyuka vagyok, de a bennem szunnyadó barát erősebb és igazabb, mint valaha, és őszintén hiszi, hogy bár a körülmények formálták, de alapjában véve mégsem változtatták meg.