Az első napok Babócával...

Az első napon a Babóca (sokszor így hívom őt) még szinte csak aludt, nyilván kifárasztotta az út erre a világra. Nem is volt gond, lehettünk mindannyian egy szobában. De ha a kicsi csak megmoccant, a nagy máris sírni kezdett. Ez a szituáció éjjelre csak fokozódott, ha a Babóca nyöszörögni kezdett, a fiam máris sírt, hogy vigyük ki a babát a szobából. Előző éjszaka egyikünk sem aludt sokat, így hajnalra az apja átköltözött a gyerkőccel a nappaliba, én meg maradtam a babával a hálószobában. Nem volt sírós baba, inkább csak nyöszörgött, én meg máris cicire raktam, de a fiam még másnap is csak tisztes távolságból volt hajlandó figyelni a picit. A második éjszaka szintén hasonlóan telt, annyi volt csupán a változás, hogy már nem vitte ki az apja a gyerkőcöt, hanem folyamatosan magyaráztuk neki, hogy a pici szereti őt, és ezután mindig velünk lesz, nem visszük ki a szobából. Minden egyes szoptatásnál és vércukormérésnél lefutottuk ezt a kört. Sokat nem aludtunk ugyan, de a harmadik napra megtört a jég. Még mindig gyakran elhangzott az „Anyu kiviszi a babát” mondat, így sugallva, hogy menjek a picivel a másik szobába, de a magyarázatot, miért nem viszem ki a babát, már nem követte sírás. A nagyedik napon már megvolt az első érintés is a tesók közt, persze csak egy fél másodpercre és csak egy ujjal :) , de nekünk, szülőknek már ez is sokat számított.

Szintén a negyedik napon beindult a tejtermelésem is. Mintha két görögdinnyét cipeltem volna. A babát folyamatosan szoptattam, mégsem enyhült a feszülés még estére sem, így miután mindkét gyerkőc elaludt, lefejtem egy kevés tejet kézzel. Másnap délutánra pirosodni, égni kezdtek a melleim. A kicsinek még eleve nem volt tökéletes a szopizós technikája, sokszor kapta be rosszul a mellemet, ami elég fájdalmas volt, pláne, mivel amúgy is egyre jobban fájtak a melleim.

Az első fiamat 19 hónapig szoptattam, de a mell túltelítődésével kapcsolatos tapasztalatom nem igazán volt, hiszen akkor a kezdeti nehézségek miatt folyamatosan fejtem az első hónapban. Most féltem ugyan, nehogy begyulladjanak a melleim, de mégsem akartam fejni. Olyan nehéz volt annak idején a kezdet, annyit harcoltunk, és most annyira vágytam arra, hogy természetesen, magától induljon be a dolog, a hideg rázott még a gondolattól is, hogy elővegyem a mellszívót. Szerencsére a pici megoldotta a problémám. Délután annyira ügyesen és olyan hosszan szopizott, hogy enyhült a feszülés. Késő este ismét, ezúttal a másik cicimen. Tudtam, éreztem, hogy minden rendben lesz. Elmondhatatlanul boldog voltam, hiszen most végre úgy indult a szoptatás, ahogy a nagy könyvben meg van írva. Meg is jegyeztem a férjemnek, hogy mennyire más most ez a helyzet, milyen könnyű és magától értetődő, hogy a kicsi szopik, és hogy nincs se fejés, se cumisüveg, se itatópohár. Felemelő érzés volt.

Másnap előbújt a mumusom. Történt ugyanis, hogy a pici kiadós szopizás után 3 órát aludt. Ébredés után peluscsere következett, a pelenka nehéz volt a sok pisitől. Beállt egy bizonyos ritmus, aminek minden anyuka csak örülhet. Nagyokat evett, nagyokat aludt, rengeteget pisilt. Én meg rettegtem, mert folyamatosan azon járt az agyam, hogy ezek a dolgok lehetnek akár a diabétesz tünetei is.. Nem törvényszerű, hogy ő is cukorbeteg legyen, de valljuk be, a bátyjánál se gondoltunk rá, míg nem lett beteg. Nyilván ha nem lett volna keserű tapasztalatunk, akkor most eszembe se jut ilyesmi, de most folyamatosan ezen gondolkodtam. Hogy fogom megkülönböztetni a tipikus babaszokásokat egy esetleges cukorbetegség tüneteivel? Mi van, ha nem veszem észre időben, hogy baj van? Mikor már nem bírtam tovább, elmondtam a férjemnek, mennyire aggódom. Ő is gondolt már rá, bár nem pánikolt, mint én. Pár nappal később a megnyugtatásomra megmértük a pici vércukorszintjét. Normális volt. Megnyugodtam, bár mint utólag kiderült, ez átmeneti állapot volt, ami csak pár napig tartott.

Igyekszem nem idegeskedni rajta, nem gondolni rá, hinni, hogy ő nem lesz cukorbeteg, de sajnos úgy érzem, sose fogok teljesen megszabadulni ettől a gondolattól. Ma már tudom, hogy a kétévesemnél korán lett diagnosztizálva a betegség, mégis félek és minden nap árgus szemekkel figyelem a Babócámat.

Máskor meg csak ülök a karomban tartva Őt, csodálom a szemeit, gyönyörködöm benne, ahogy mosolyog álmában és arra gondolok, milyen szerencsés is vagyok, hogy most már Ő is itt van nekem. Igaz, sokkal kevesebb idő jut rá, hiszen második baba, nem csak róla szólnak a napok, kétfelé kell figyelni. Sokat kell még tanulnunk, hogy simán és gördülékenyen teljenek a mindennapok, de el se tudom mondani, mennyire jó érzés újra babázni, magamhoz ölelni Őt,szoptatni, érezni a babaillatot...

Amikor a fiam először adott puszit a babának, igazán kerek lett a világ. Nap mint nap újabb kihívások elé állítanak minket ők ketten, és nem állítom, hogy könnyű, de megéri, hiszen velük teljes az életünk.  Éppen ezért igyekszünk a férjemmel mindent megtenni azért, hogy amennyire csak tudunk, jó szüleik legyünk. :)