Az első hét otthon..

A férjem látta, hogy gondolatban máshol járok, megkérdezte, mire gondolok. Nem merek örülni, mondtam, félek, hogy vissza kell jönni, mint akkor, régen... Nem szólt, csak sóhajtott egy nagyot... 

 

Már a vacsoránál gondban voltunk, beadtuk az injekciót, aztán alig akart enni a gyerek. Joghurttal pótoltuk a hiányzó szénhidrátot, azt legalább megette. Éjjel árgus szemekkel figyeltük őt, 2-3 óránként mértük a vércukorszintjét. A reggeli kész kínzás volt, másfél órán keresztül próbáltuk őt etetni. A következő mérésnél a vércukorszint a határérték alatt volt. Ilyenkor azonnal glükózkészítményt kell adni neki, aztán 15 perccel később újra mérni a vércukorszintet. Kétszer kellett megismételnünk ezt a folyamatot, mire normál értéket tudtunk mérni.

 

Ebéd előtt ismét alacsony vércukorszintet mértünk, csak háromszori glükóz után lett jó eredmény. A kicsi gyomra annyira eltelítődött ennyi glükóztól, hogy megint hányt. Enni már egyáltalán nem volt hajlandó, ráadásul hasmenést is kapott.

 

Felhívtam a kórházat. A doktornő ránk bízta a döntést: vagy megvárjuk az éjszakát, de ha a vércukorszint leesik, esetleg továbbra sem fog enni, vissza kell őt vinnünk a kórházba, vagy bevisszük még délután, és adnak neki folyadékot intravénásan, hogy ne száradjon ki. Nem vártuk meg, hogy megint rosszabbul legyen, visszamentünk. Újabb 3 napot töltöttünk a kórházban, ez idő alatt állítottak az inzulin adagokon, hogy ne legyenek akkora eltérések a vércukorszint méréseknél. Vizsgálták a pelus tartalmát is.

 

3 nappal később ismét úton voltunk hazafelé. Éreztem, hogy nehéz napok várnak ránk, de kicsit pozitívabban láttam a világot, hiszen két nappal későbbre volt időpontunk konzultációra a diabétesz csoporttal.

 

Az a két nap maga volt a pokol. Az étkezések hihetetlenül hosszúra nyúltak, a végeredmény mindig ugyanaz volt. Valamivel pótolni kellett a még hiányzó szénhidrátokat, hiszen a gyerek megkapta az inzulin adagot, aminek arányban kellett lennie az elfogyasztott szénhidrát mennyiséggel. A végén már könyörögtem, hogy legalább csokit egyen. Semmi nem kellett neki. Már oda jutottunk, hogy minden étkezés előtt ideges voltam, a végére sírtam, a gyerek velem együtt. Kikészültünk, az evésről és idegeskedésről szólt mindkét nap, semmi másról..

 

Végre eljött a konzultáció. Kérdezte a dietetikus, hogy vagyunk. Én meg elsírtam magam. Pontosan az ellenkezőjét tesszük annak, mondtam, amit eddig vallottunk. Csokival tömöm a gyerekemet, mikor eddig alig kapott, mert nem tudok jobbat kitalálni, de a csoki se kell neki, az étkezések borzalmasak, mind igedesek vagyunk, és nem tudjuk, hogyan tovább.

Akkor változtatunk, mondta, az étkezéseket újra élveznünk kell, és nem végig kínlódni. A terv a következő: A gyerek egyen annyit, amennyit akar, ne erőltessük, mi pedig kapunk egy táblázatot, ami alapján étkezés után kiszámoljuk, mennyi inzulint adjunk neki. Körülbelül fél óra legyen csak egy étkezés. Megtanított, hogyan használjuk a táblázatot. Szabad kezet kaptunk, ami maga volt a megváltás. Igaz, hogy így felcserélődött a sorrend, és az injekciót, amit evés előtt kellett volna kapnia, evés után kapta, de működött a dolog. Pár nap után visszatért a kicsi étvágya, mi pedig kezdtünk megnyugodni. Igaz, hogy az első időkben voltak nagyon nagy eltérések a mérések közt, de ha láttam, hogy nem passzol valami, felhívtam a diabéteszeseket, konzultáltunk, aztán állítottunk az adagokon. 

 

Egyik nap leültünk a férjemmel beszélgetni. Egyikünk sem vonta kétségbe az orvosok szakértelmét, de nem akartunk belenyugodni, hogy a fiunk diagnózisa egy életre szól. Addig, amíg a gyerek hasnyálmirigye egy kicsit is dolgozik (hiszen ezért a nagy ugrások, egyszer túl sok az inzulin, máskor túl kevés), hinnünk kell abban, hogy van esély a gyógyulásra. Abban egyet értettünk, hogy meg akarunk próbálni más utat is, hátha.. 

 

Mivel fogyasztói vagyunk a természetes alapanyagokból készült termékeknek, ebbe az irányba indultunk. Konzultáltunk a diabétesz csoporttal, aztán megemeltük az aloe ivólé adagot, a kicsi minden étkezés mellé itta. Beiktattunk néhány új vitamint is. Ha ezekkel a termékekkel csökketneni tudjuk később az inzulin adagokat, akkor már megérte. De hátha többre is képesek, és esetleg egyszer elhagyható lesz az inzulin.. Lehet, hogy naiv vagyok, de hiszek a csodákban. Hinnem kell! Hiszen a fiam számomra a legnagyobb csoda a világon! 

 

Már az első napokban megmondták az orvosok, hogy meg fogunk lepődni, a gyerekek mennyire rugalmasak és milyen gyorsan megszokják az új helyzeteket. A fiam az első otthon töltött hét végére megszokta, hogy vércukorszintet mérünk és injekciókat kap. Az éjszakai mérésekre fel sem ébredt. 

 

Szégyellem bevallani, de ezekben az időkben nagyon keveset foglalkoztunk a pocaklakóval. Nem tudtam követni a heteket, nagyon keveset simogattam a pocakom, néha még az is előfordult, hogy azon gondolkoztam délután, mikor éreztem utoljára mozogni a picit. Sokszor éreztem bűntudatot miatta, máskor meg félelmet, nehogy baj legyen. 

Nehéz idők voltak ezek, sok dolog megváltozott a mindennapokban, változott az értékrendünk is. Sok tanulnivaló várt még ránk, és bár voltak nagyon nehéz pillanatok, igyekeztünk pozitívan hozzáállni a dolgokhoz. Ahhoz, hogy a jövőben helyes irányt mutassunk a fiunknak, előbb nekünk magunknak kellett megbékélni a helyzettel. Az igaz, hogy az életét ez a diagnózis végigkíséri majd, és nekünk ez fáj a legjobban, de muszáj erősnek lenni, mert csak így tudunk határozott, magabiztos és bátor embert nevelni belőle. Olyan embert, akit ez a diagnózis nem meggyengít, hanem erősebbé és kitartóbbá tesz.