Az első 20 hét – egy anyuka monológja
Hát itthon vagyunk.
A kis rózsaszín csomag orra hegyéig bebugyolálva ringatózik a hordozójában, amiben hazahoztuk. Csak két kis szürke szeme kandikál ki, de az is csupán egyetlen pillanatra, s aztán le is csukódik újra.
Várja még az álom birodalma.
Körbesasszézok a lakáson. Végre!
A kórház mogorva, szigorú személytelensége után jó megint itthon. Ismerős bútorok, ismerős szagok.
Azért valaki mondhatta volna, hogy a szülés ennyire, de ennyire fáj!
Jó, tudom, mondták. De akkor is. Hihetetlen, hogy a nők nekifutnak másodszor is, ha az elsőt túlélték.
Fene tudja, talán több nő mazohista, mint amennyiről gondolnánk. Hát, én nem vagyok. Az fix. Soha többé nem akarok szülni!
Lecsüccsenek az ágyra, s nagyot szisszenek. Bizony, az a fránya gátseb sem észrevétlen! Sőt, az itthoni kemény matracon még mintha jobban is lehetne érezni. Vajon mi lehet az igazi helyzet „odalent”? Kitágultam? Totál használhatatlan? Vajon helyrejön még?
Erről is jó lett volna annó valami felkészítő filmet néznem. Mi lesz, ha többé nem tudunk majd egy rendeset összebújni apával?
A babóca csak szundikál csendesen.
És most mit kezdjek ezzel a kis csomaggal? Hogyan fogjam meg? Mi lesz, ha leejtem? Mi lesz, ha nem lesz elég tejem és éhezik?
Meg tudom egyedül fürdetni? Most nincs melege? Vagy jézusom, lehet, hogy fázik? Jég hideg a keze! Basszus, megfagy rögtön az első nap!
Előszedem a mellszívót, a légzésfigyelőt, hol a védőnő száma, kell majd egy cumi, vagy nem is kell talán.
Belezavarodtam! Hogy fogom én ezt megoldani?
Segítség!
Elmúlt 6 hét....
A tükörből egy kimerült, csapzott banya néz vissza rám, aki már nem is emlékszik milyen egy isteneset aludni. (Azt mondtam a baba szunyál? Valaki más babájáról beszélhettem, az biztos)
Mostanra rekedtre énekeltem a hangszálaim és a kezem már autómatikusan rázó funkcióra kapcsol akkor is, ha épp nincs benne egy 4 kilós üvöltő baba.
Csomóban hullik a hajam. (Nem kell valakinek haj az új parókájába?)
A mellem csöpög, mint egy rosszul záródó csap, a gátsebem is érezni még és a fejem tele van a kólikáról szóló cikkekkel, posztokkal, leírásokkal. (Viszont ezen kívül üres, talán még anyám neve sem jutna eszembe, ha pisztolyt fognának a fejemhez, akkor sem.)
Elmúlt 12 hét...
By, by kólika, heló-beló fogzás! És már megint nem alszunk, pedig már épp beállt a rendszer. És miért nem nézegeti fél percig a csörgőt? És miért akar mindig kézben lenni, így nem lesz mozgásfejlődés! (A szomszéd néni már 3x megkérdezte átfordul-e már. Holnap megmondom neki, hogy nem tudtam megnézni, mert elszaladt!)
De a mosolya olyan csodás...és a szeme gyönyörű, és olyan kis cuki, és okos, és á, minek ragozni? Az enyém a földkerekség legeslegeslegtökéletesebb babája!
Elmúlt 20 hét...
Fogak száma fél, vagy negyed? Kibújt már egyáltalán a hegye? Mindenesetre úgy nyálzik, mint Tom Hanks kutyája az egyik régi filmben. És persze nem alszik. És folyton mondja, mondja, be nem áll a szája: mmmm, bbbbb, aaaa.
És kacag. Meg feltolja magát, és fordul is. (Jelentettem is a szomszéd néninek, aki roppant elégedett volt. És közölte, hogy az ő Pistikéje ezt már 12 hetesen tudta. Na persze!)
Díjazza, ha éneklek, és imád pacsálni.
És egyáltalán. Valódi kis örömbomba, hihetetlen vele az élet.
És íme, megoldottam!
Boldog, elégedett, egészséges kis gyönyörűség, akinek tiszta olyan a mosolya, mint apáé, a szeme meg az enyém.
És nem fagyott meg, és nem halt éhen sem.
Mert igazi anya lettem!
Na, talán én is megcsinálom még egyszer ezt a szülés dolgot. Mert jó lenne egy tesó. Kell majd még egy ilyen csodás kis csöppség....
De majd csak néhány év múlva! (Mert az a fájdalom, azért még rémlik ám!)
A cikk elkészítésében közreműködött: http://kissemese.cafeblog.hu/
